Totth Benedek „Joe Capgras kilenc élete” című műve egy különleges utazás az identitás és a valóság határain. A történet középpontjában álló Joe Capgras karaktere nem csupán egy átlagos figura; ő egy olyan ember, aki a saját élete és tapasztalatai révén tö

tényleg képesek lehetünk átlépni a filmek kultúrája és a hétköznapi életünk közti határt.

A benzinkút előtt állok, valahol Nyugaton, egy elhanyagolt külvárosban, ahol az aszfalt puha, mint a régi emlékek, és a levegőben a hőség szinte tapintható. A szemem egy figyelmeztető feliratra téved - "Kérjük, távolítsa el a Halloween maszkokat a boltba lépés előtt! Köszönjük!" - amikor hirtelen kinyílik a fotocellás ajtó, és a tükörképem helyén egy mexikói férfi lép ki, kezében egy barna papírzacskóval. Még nem tudom, hogy ő Joe Capgras, és hogy a neve csak egy álca. A légkondicionáló hűvös fuvallata kiszökik az ajtón, és az izzadság azonnal megfagy a bőrömön. Joe Capgras göndör, fekete hajzuhataga a homlokába lóg, és ahogy elhalad mellettem, egy pillanatra összefonódik a tekintetünk. Miközben a falikúthoz siet, lehúzza magáról az átizzadt pólót, és vizet fröcsköl az arcára. A hasa felett hosszú, átlós heg húzódik, mint a repedés a felpúposodott aszfalton, a hátsó része pedig egy holdkráterre emlékeztető forradást rejteget. Az egész jelenet valahogy groteszk és mégis vonzó, mint egy álom, amelyben a valóság és a képzelet határvonalai elmosódnak.

Az üzlet pultjánál két indiai eladó álldogál, míg a gondolák közt egy öreg texasi lézeng, cowboykalapban és aligátorbőr csizmában. Az övén egy régi, forgótáras Smith & Wesson lóg. Egy rendőrjárőr gördül el az épület előtt, napszemüveges zsaru bámul kifelé az ablakon, majd gázt adva eltűnik a látóhatárról. Úgy teszek, mintha válogatnék, de a polc fölött leskelődve figyelem, ahogy Joe Capgras beül a lopott Fordjába. Lehúzza az ablakot, rágyújt, de nem indítja be a motort, csak engem bámul. Elfordulok, és amikor újra ránézek, már a fején kivágott sapkával kiszállt a kocsiból, és rohanni kezd az üzlet felé. Lefagyok, nem mozdulok, csak várok. A következő pillanatban már a pultnál áll, üvölt, az öreg texasi már a földön fekszik, az indiai eladók is mozdulatlanok, én meg előveszem a pénztárcámat. Ahogy odalép hozzám, kiveszem az utolsó gyűrött húszdollárosomat, majd kirántok egy ezerforintost. Mentegetőzni kezdek: "Bocs, haver, ez az összes pénzem." A szemébe nézek, közben próbálom sugallni, hogy hagyjon életben, és észreveszem, hogy be van tépve. De nem azért vigyorog, mert tudja, mennyire megrémültem. Vigyorogva odalép hozzám, megölel, és azt mondja: "Szevasz, testvérem!"

Este a motelben. Iszunk. Tequila, sör, tequila. Joe Capgrasnak van egy enyhe akcentusa, és úgy hadar, hogy néha alig követem, de a szavai mégis érkeznek. Húsz éve érkezett New Orleansból, egy tankeren dolgozott, azóta itt él, most éppen egy új-mexikói lakókocsiparkban a barátnőjével, csak átutazóban, egy kis melóért, kis pénzért, de muszáj volt bevállalnia. Azt mondja, itt találta meg a helyét, mindenki mexikóinak nézi, otthon érzi magát, ez a lehetőségek országa, ahol bárki bármit elvehet, akit akar. Csak azokat a kibaszott niggereket nem bírom, mondja, meg a fehéreket is, ők meg engem, meg egymást, igazából mindenki gyűlöli a másikat, ez egy szabad ország, itt azt utálsz, akit akarsz, mondja, és hangosan felnevet, de már tekeri is a következő cigit, nem spórol a cuccal. Nekem kicsit sok a tempó, de nem akarom megbántani. Ettől úgy be fogunk állni, hogy mindent elfelejtünk, mondja, és én mohón szívni kezdem a spanglit, hátha tényleg igazat mond, és sikerül végre elfelejteni, hogy sehol nem tartok, hogy nekem Amerika nem a lehetőségek hazája, csupán egy elnyújtott roadtrip, ahol a kétsávos autópályák, gyorséttermek, benzinkutak, motelek és shopping stripek monoton mintázata köszön vissza. Akárhová nézek, ugyanaz a látvány, ugyanazok a szagok, hangok, ugyanazok az arcok és mosolyok. Amerika nem álom, de nem is valóság, egy virtuális tér, fikció, ami megfertőzte a világot, egy óriási hologram, ahol minden információ benne van, háromdimenziós rémálom, amibe belemerülhetsz, mint egy igazi rémálomba, a monotónia utópiája, ahol mindent megkaphatsz, de semmit sem tudsz kezdeni vele, mindenki boldog, mint a mennyországban, és fel sem fogják, hogy a pokolban táncolnak. A halál végre meglelte ideális lakóhelyét, bármit teszel, annak köze van a világvégéhez. Észreveszem, hogy egy ideje csak én beszélek, Joe Capgras némán bámul, aztán hirtelen hangos röhögésben tör ki, és leöblítjük a cuccot hideg Shinerrel. Úgy szorongatom az izzadó barna üveget, mintha össze akarnám roppantani, a szúrós folyadék lemarja a füstöt a torkomról. Nem tudom levenni a szemem a vágásról Joe Capgras hasán. Kíváncsi vagy, hogy szereztem, kérdezi, amikor észreveszi, hogy bámulom, én meg némán bólintok. A játszótéren mindig én voltam a legádázabb gyerek, mindenkibe belekötöttem, nem érdekelt, hogy nagyobb vagy erősebb nálam, kihasználtam a meglepetés erejét, nem akartam hegek nélkül meghalni. Nyolcszor lőttek meg, és mindegyiket túléltem, mondja, és megmutatja mind a nyolc sebesülését, elmesélve a történetüket, halálos sebek, az orvosok nem hitték el, hogy túléli, mégis itt van. Engem nem fognak kinyírni soha, mondja, és akkor leesik, hogy Joe Capgras tényleg azt hiszi, hogy halhatatlan, és elgondolkodom, hogy talán itt Amerikában tényleg vannak halhatatlan emberek. Joe Capgras kérdez valamit, de mintha csak magamnak tennék fel kérdéseket, nem válaszolok, és a szemembe néz, most látom először komolyan. Soha nem megyek vissza, mondja, oda soha többé nem megyek vissza, aztán feláll, és a fürdőszobába megy. Hallom, ahogy a vizelete csobog a vécékagylóba.

Hajnalban ébredek, a csend nyomasztó, a fejem mintha széthasadna, merevedés fog el, de az érzékiség távol áll tőlem. A vágy mind eltűnt. A szomszéd szobában valaki horkol, a légkondi halk zúgása elnyelődik ebben a zajban. Feltápászkodom, és a fürdőszobába indulok. Joe Capgras sehol nem található. Amikor visszatérek az ágyamhoz, megpillantok egy barna papírzacskót az asztalon. Kinyitom, és a látvány meglep: tele van tízesekkel és húszasokkal. A nap fénye beragyog, és nem tudok visszaaludni, helyette összepakolok, kicsekkolok a szobából, és kimegyek stoppolni. Nem sokáig várok, egy pickup áll meg mellettem, a sofőr gyorsan söpri le a pornólapokat az ülésekről, és int, hogy üljek be. A rádióban country dallamok szólnak, a visszapillantóra akasztva egy hatalmas kocka és egy kereszt forog, Jézus sosem néz a tükörbe. Fél órája döcögünk a sík úton, ügyvédek mosolyognak ránk a hirdetőtáblákon, mint valami felsőbbrendű lények. Aztán egy kereszteződésben dugóba kerülünk, és ahogy elhaladunk a villogó rendőrautók mellett, megpillantok egy ismerős arcot: Joe Capgrast. A betört szélvédőn lóg, az arca őrült vigyort tükröz, vagy talán az üvegszilánkok sebeztek meg, a homloka széthasadt, és láthatóvá válik az agya – ez már a kilencedik sérülés, és én arra gondolok, most már sosem tudom meg, miért nem árulta el az igazi nevét.