Vivaldi zenéjére szöveget írni talán nem szemtelenség, hanem inkább kreatív kihívás. Az ő dallamai tele vannak érzelemmel és dinamizmussal, így a szavaknak is meg kell találniuk a módját, hogy tükrözzék ezt a gazdag zenei világot. Minden egyes vonal lehet

A Picardia Trio egyik koncertjének felvezetésében azt mondta: szemtelenség Vivaldi zenéjére szöveget írni. Miért inspiráló mégis?

Bornai Tibor: Először is azért, mert - el kell ismernem - hajlamos vagyok szemtelen lenni. Nem szokás komolyzenei műre dalszöveget írni több száz évvel később. Azért szemtelenség, mert a szerző már nem szólhat bele. Amúgy nagyon csábító feladat. Nem nekem jutott eszembe. Vámos Miklós kapacitált engem, amire azt mondtam, hogy nem írom meg, mert nem lehet. De aztán hazafelé menet azt gondoltam: Mi az, hogy nem lehet?! Mi az, hogy valamit én nem tudok megcsinálni?! Tehát jóformán dacból írtam meg, hogy Miklósnak bizonyítsam: igenis lehet.

A négy évszakot mindenki ismeri, aki nem hallgat klasszikus zenét, az telefonos várakoztató zeneként. Vivaldi műve egy hegedűsnek a könyökén jön ki, vagy meghatározó alapműként tekint rá?

Soós Gábor: Hol az egyik, hol a másik. Számomra számos felvétel vált meghatározó élménnyé. Gyerekkoromban különösen emlékezetes volt Kovács Dénes játéka, amely mély nyomot hagyott bennem. Azután jött az 1980-as évek végén készült kiváló felvétel, ahol négy neves amerikai hegedűs – Itzhak Perlman, Pinchas Zukerman, Joshua Bell és Shlomo Mintz – varázsolta el a közönséget a különböző évszakok szimfóniájával. Azonban számomra a legnagyobb felfedezés az Il Giardino Armonico nevű olasz régizenei együttes felvétele volt, amely új dimenziókat nyitott meg a zenei élményeimben.

Bálint Ágnes: Ezzel én is hasonlóképpen érzem. Tíz évvel ezelőtt egy magyar fesztiválon hallottam az előadásukat, ahol A négy évszakot játszották. Egyszerűen elbűvölt! Akkor azt gondoltam: ez hihetetlen, ilyen formában is meg lehet közelíteni a zenét?!

S. G.: Újra felfedezték a darabot, mintha egy rég elfeledett kincset bányásztak volna elő. Úgy érzem, Vivaldi valószínűleg így képzelhette el művének megszólaltatását. Gondosan átvizsgálták a zenéhez kapcsolódó szonettjeit, és a szövegek hangulata elképesztően hűen tükröződött az előadásban. Azóta nehezen tudom elképzelni, hogy más formában hallgassam meg, mert bár vannak csodás felvételek, sok esetben úgy tűnik, mintha nem azt az üzenetet közvetítenék, amit Vivaldi szándékozott.

B. T.: Én is hallottam az Il Giardino Armonico előadását egy felvételen, és az illetőtől, aki megosztotta velem, azonnal megkérdeztem: - Használtak esetleg szintetizátort? Mert olyan hangokat hallottam, amiket emberi kéz nem képes előállítani. De ők képesek rá.

B. Á.: Hallottam egy igazán kiváló átiratot. Van egy fuvolaművész bátyám, Bálint János, aki rendszeresen hangszerel át hegedűműveket fuvolára. Diplomáját Hacsaturján hegedűversenyének Rampal által átdolgozott változatával szerezte a Zeneakadémián, és azt gondolta, ha Rampalnak sikerült, akkor ő is megpróbálja átdolgozni többek között A négy évszakot.

B. T.: Az ő bátyjával én úgy hallottam A négy évszakot, hogy egy 25 tagú tangóharmonika-zenekar kísérte.

Ehhez viszonyítva a szemtelenség fogalma új megvilágításba kerül. Ahogyan Gábor is rámutatott: Vivaldi maga is komponált szonetteket a zeneműveihez. Vajon ezeket is felhasználta?

B. T.: Nem, és talán segített is, hogy nem olvastam el a többieket, mert így szabadjára engedhettem a képzeletemet. A dalszövegírás számomra egy igazi kreatív játék. Kicsit talán nehezebb, mint egy keresztrejtvény megoldása, de lényegében hasonló élmény. Van egy adott zenei minta, pontos ritmusokkal, és nekem kell kitöltenem a hiányzó részeket. Amikor elkezdtem a Vivaldit, már három perc elteltével éreztem, hogy ez egy igazán izgalmas feladat lesz, és nagyon fogom sajnálni, amikor végleg befejezem. Ugyanis az azt követő körülbelül két hónapomat teljesen a dal megalkotásának szenteltem, és az a boldogság, amikor rájövök, hogy: "De van egy olyan kifejezés, amit ha belefűzök, az tökéletesen illik!" Vagy, várjunk csak, találtam egy még ütősebbet!

Kihívás az eredetileg hegedűre komponált dallamokat elénekelni?

B. Á.: Óriási. Rendkívül nagy hangterjedelmet igényel. Bár az is igaz, hogy a próbákon találtuk ki, hogy egy-egy sor egy- vagy kétvonalas oktávban szólaljon meg, attól függően, hol szól szebben, vagy melyik illik jobban a szövegek tartalmához. Én szoprán vagyok, és viszonylag ritkán énekelek ilyen mélységben, szóval technikailag egy csomó fejlődésre és nagyon sok gyakorlásra volt szükségem ahhoz, hogy a kisoktávban is értékelhetően megszólaljon a hangom. De imádom, ha a határaimat feszegethetem. Ebben azt is nagyon élvezem, hogy sokszor totál kívül vagyok a komfortzónámon.

B. T.: Időnként pedig az élete a kezemben van, mert hogyha én lassabb tempót választok, meg fog fulladni.

B. Á.: Valójában igazi élvezet énekelni ezt a szöveget, mert Dráni úgy komponálta meg, ami a magyar nyelvű művek között igencsak különleges a mi műfajunkban. A prozódia csodálatosan harmonizál a zenével, olyan érzés, mintha Vivaldi kifejezetten erre a nyelvre szánta volna a dallamait.

B. T.: Úgy vélem, nincs olyan egyetlen szótagú magyar kifejezés, amit ne használtam volna fel. Talán egyedül a "pék" az, ami kimaradt.

Ilyenkor az ember leül a "keresztrejtvény" elé, és fokozatosan, sorra haladva oldja meg a rejtvényt.

B. T.: Amikor belekezdtem ebbe a projektbe, fogalmam sem volt arról, hogy hova fog vezetni az utam. Olyan volt, mint amikor tizenkét évesen megírtam az első regényemet, amelynek címe: Kit rejt a Jan Mayen-sziget? Ahogy tollat ragadtam, és elkezdtem írni a 140 oldalas történetet, egyfajta izgalom fogott el, hiszen nem tudtam, hogyan fog végződni. Itt is úgy indultam, hogy megírtam az első sort, és azt éreztem, hogy ezzel kész is vagyok. Az, hogy végül egy élettörténetté áll össze, a kezdeti sor megírásakor még nem volt világos számomra. Szóval, ha szeretnél egy kicsit fellengzősebb kifejezést hallani erről, azt mondhatom, hogy mintha egy külső hang diktálta volna nekem a szavakat.

S. G.: Dráni szövegei olyan pluszt adnak a zenéhez, hogy - bár ez talán blaszfémiának tűnik - ha Vivaldi hallaná és értené a magyar szöveget, akkor ő is hozzájárulását adná, merthogy tágítja A négy évszak univerzumát, nem pedig elvesz belőle.

Az előadásmódot tekintve mennyire van szükség játékosságra, színészi kvalitásra?

B. Á.: Végre elérkezett az idő! A Nemzeti Énekkarban is mélyen átéljük az éppen aktuális szöveget, de ilyen fokú kifejezésre nem mindig van lehetőségünk. Ezért hatalmas örömmel tölt el, hogy itt most kicsit szabadon engedhetem a színészi tehetségemet.

B. T.: Azért mégiscsak belevette a szövegbe.

B. Á.: Igen, a szöveg valóban lenyűgöző volt, de akadt benne egy rész, ami komoly kihívást jelentett számomra. Az első tétel, amelyben az énekes egyfajta illuminált állapotban van, és ez az állapot a tétel során egyre fokozódik. A mi triónk előtt Dráninak már volt egy előadása, ahol egy öttagú énekegyüttes hozta színpadra ezt a darabot, és ott egy férfira osztották a szerepet. Először furcsának találtam, hogy egy részeg nő lépjen a színpadra! De aztán elkezdtük a próbákat, és megkérdeztem mindenkit, aki csak arra tévedt, és mindannyian azt válaszolták, hogy semmi probléma nincs ezzel. Azonban egy spicces nő nem a "bicskáját és a tárcáját" keresi, hanem inkább a "kottáját és a rúzsát". Ezen a ponton a szövegíró engedélyével módosítottam ezeket a sorokat.

A hegedűs szerepe akkor is rendkívül fontos, ha az énekes átveszi a szólót. Ebben az esetben a hegedű nem csupán kísér, hanem aktív résztvevővé válik a zenemű dinamikájában. Ő a zenei textúra gazdagításáért felel, és a háttérben létrehozza azt a hangzást, ami kiemeli az énekes teljesítményét. Emellett a hegedűs érzelmi színeket és árnyalatokat adhat hozzá, amelyek fokozzák az előadás hatását. A hegedűs feladata lehet a dallam harmonizálása, egyedi díszítések bevezetése, vagy akár a szóló közvetlen kísérlete is, amely lehetővé teszi, hogy a két szólóhangzás szerves egységként működjön együtt. A közönség számára így egy gazdagabb, rétegzettebb élményt nyújtanak, amelyben a hegedű és az énekes közötti interakció különösen izgalmassá válik.

S. G.: Sokat játszottam ezt a darabot, és kezdettől fogva tudtam, hogy ez egy sajátos átirat, amelyben nagyon inspiráló, hogy nekem az énekes szájából elhangzó mondatokra, szavakra kell reagálnom, nem pedig az évtizedek alatt megtanult szólamokat játszani. Éppen ezért a Picardia Trio a legizgalmasabb projekt, amelyben eddig volt részem eljátszani ezt a darabot. Az én "játszanivalómból" alig faragtunk le, leginkább a lassú tételekben veszi át az énekszólam az első hegedűs dallamait.

B. T.: Ezt a művet kezdetben egy 15-25 fős vonószenekarral és ötfős jazzénekegyüttessel mutattuk be, de rájöttem, hogy ez túl nagy méret ahhoz, hogy könnyedén utaztatható legyen és a gázsit is ki lehessen fizetni. Gondolkodtam, hogyan lehetne ezt egy kompakt formában előadni. Egy alkalommal az amszterdami Rijksmuseum árkádja alatt figyeltem meg három zenészt: egy tangóharmonikást, egy bombardóst és egy hegedűst. Ők éppen a Nyár valamelyik tételét játszották, és én ott álltam, mintha a földbe gyökerezett volna a lábam, és arra gondoltam: Istenem, ezeket a tehetségeket bele szeretném zárni egy gyufásdobozba, hogy hazahozhassam őket! Végül ebből a találkozásból született meg a zongora, hegedű és ének együttese.

Soós Gábor hegedűs szereplése hogyan valósult meg? Mi volt az a különleges körülmény, ami őt a hegedűsök közé emelte?

B. T.: Gábor nevét korábban nem hallottam, de egyszer csak a figyelmembe került egy rövid videó, amelyben ő az Anima vonósnégyes tagjaként a KFT Afrika című dalát játszotta. Amikor elérkeztek ahhoz a bizonyos részhez, ahol azt énekelték, hogy "ha kérditek idehaza", Gábor hirtelen megállt, ránézett a közönségre, és így szólt: "hogy milyen volt Afrika..." majd folytatta a hegedülést. Ekkor azt gondoltam, hogy ez az ember valóban rendelkezik humorral. Így hát megkérdeztem tőle, hogy lenne-e kedve egy kis közös mókához.

S. G.: Eleinte azt gondoltam, hogy a jogdíj miatt keres meg... Az előadásunk felkerült a YouTube-ra, és már két nappal később reagált is rá. Kiderült, hogy teljesen egy hullámhosszon rezgünk. Dráni megosztott velem egy kedves gondolatot, miszerint gyakorlatilag néhány nap leforgása alatt gyermekkori barátokká váltunk. Mivel ismerem az ő szakmai múltját, joggal megijedhettem volna a feladattól, de a személyisége és a zenéhez való hozzáállása annyira hasonlít az enyémre, hogy azonnal megnyugtatott.

Az magától értetődő volt, hogy a szerző az előadásban zongorázik?

B. T.: Nem, de hamar rájöttem, hogy nem bújhatok el a feladat elől, hiszen ki fogja ezt a 64 oldalt megtanulni?! Két évig gyakoroltam zongorán, hogy el tudjam játszani ezt a művet. Amikor már úgy éreztem, hogy kezdek belejönni, akkor találkoztam Soós Gábor hegedűművésszel. Elkezdődtek a közös próbák, és kiderült, hogy még messze nem állok készen. A komolyzenei tanulmányaim 18-19 éves koromban stagnáltak, azóta pedig inkább a kócos beatzenészként töltöm a napjaimat. Gábor, aki egy igazi klasszikus zenész, olyan dolgokat mondott nekem, amelyek ismerősek voltak a múltamból. De ahhoz, hogy előtérbe kerüljenek ezek a készségek, vállalnom kellett a művészeti irányítást is.

S. G.: Dráni elfogadta a javaslataimat. Én pedig az a fajta klasszikus zenész vagyok, aki nagyon szereti a populáris zenét, éppen ezért igyekszem a klasszikus zenét is azzal az energiával interpretálni, ahogyan mondjuk egy rockzenekar csinálja. Ezért aztán nem volt nagy távolság a két gondolatvilág között.

B. T.: Több mint fél éven keresztül ketten kísérleteztünk, és folyamatosan érkeztek újabb ötletek az énekes személyére vonatkozóan. Ági volt az első, aki bátorságot mutatott, és elvállalta a feladatot.

Miért éppen szoprán hangon érdemes előadni A négy évszakot?

B. T.: Régóta arról álmodoztam, hogy találjak valakit, aki képes lenne elhozni a dal minden árnyalatát – a mély rezdülésektől a szárnyaló magasságokig. Hosszú éveket töltöttem az ideális énekes keresésével, amikor hirtelen, szinte varázsütésre, ráeszméltem, hogy talán éppen a legjobb barátom húga lenne a megoldás. A bátyját a '80-as évek végén ismertem meg, azóta testvérként tekintek rá. És akkor hirtelen elkezdett motoszkálni a fejemben a gondolat: nem lehet, hogy éppen az ő húga az, akire vártam?!

B. Á.: Tavaly októberben csatlakoztam a fiúkhoz, és bár én a komolyzenében élek, szerintem soha életemben nem gyakoroltam ennyit, mint ezt.

B. T.: Ági áll a középpontban, ő a történet szíve, ami hatalmas felelősség. Gáborra is rengeteg dolog hárul, hiszen én a háttérmunkát végzem, míg ő a virtuóz pillanatokért felel. Három ember egy rendkívül szoros egységet alkot. Mi hárman olyan harmóniában zenélünk együtt, mint egy jól összehangolt szimbiózis.

Mi az, ami elősegíti ennek a szimbiózisnak a kialakulását?

B. Á.: Talán közhelynek tűnik, de a szeretet az, ami igazán számít. A színpadon ez az egyik leglényegesebb elem. Persze, fontos, hogy az ember mesterien kezelje a hangszerét és ismerje a darabot, de ami a közönséghez igazán eljut, az egy megfoghatatlan érzés: az a szeretet, ami összeköti azokat az embereket, akik együtt zenélnek. Ha ez az érzelem jelen van, az mindent megváltoztat.

B. T.: Az is lejön, ha utálják. Én például soha nem játszottam együtt olyannal, akit utáltam. És ez nem biztos, hogy csak szerencse. Ez szerintem választás. Annak idején úgy alakultak a zenekarok az iskolában, hogy nagyon jó barátok voltunk, és kitaláltuk, hogy csináljunk egyet. "Te nem tudsz semmilyen hangszeren játszani, akkor te leszel a basszusgitáros! De benne kell hogy legyél. Nélküled nem jó." És ezek közül sokan tényleg megtanultak basszusgitározni. Aki végképp alkalmatlan volt basszusgitárosnak, abból lett a technikus. Tehát baráti társaságokból születtek a zenekarok, és szerintem az volt az erejük.