Örmény örökség, török valóság.
Törökország keleti területein, Kelet-Anatóliában kalandoztam el. A lenyűgöző Van város, amely több mint egymillió lakos otthona, és harmincezer diákot befogadó egyetemével, különleges helyszín volt számomra, ahol az Erasmus-program keretein belül tapasztalatot szerezhettem. E mellett arra is lehetőséget kerestem, hogy felfedezzem az egykori Örmény-felföld, vagyis Kelet-Anatólia néhány jelentős települését, amelyek mélyen gyökereznek a történelemben. Szerettem volna közelebbről is megérteni az örmény örökség még fellelhető nyomait, a sok évszázados keresztény emlékeket, amelyek sokszor rejtve maradnak a kíváncsi szemek elől. Egyúttal kíváncsi voltam a kelet-kis-ázsiai vibráló életérzésre, a török nemzetállam és a katonai erődemonstrációk hatására kialakult jelenkorra, amely a sikeres országépítést célozza. Mély tisztelettel figyeltem a kurd közösség élni akarását, amely a kisebbségi jogok híján is példaértékű. A hírekből ismert fegyveres ellenállás mellett a kurd nép kedvező demográfiai mutatói is reményt adnak a jövőjükre, ami különösen figyelemre méltó.
Isztambuli átszállással a szeldzsuk-török építészeti remekműveket őrző Erzurumba érkeztem, ahonnan a szomszédos tartomány székhelyére, az első világháború küszöbén orosz fennhatóság és kulturális befolyás alatt álló Karsba jutottam el busszal, hogy az egykor Bagdaddal vagy Teheránnal vetélkedő Ani romvárosába zarándokoljak el a mai örmény határ mellé. Ezt követték a napjainkban milliós Van városában eltöltött napok, az egyetemi programok, szakmai eszmecserék, számunkra megszervezett szabadidős programok, az ismerkedés a közel háromezer éve egész Kis-Ázsiában uralkodó urartu kultúrával, s a Van-tó környéki örmény kolostorok gyöngyszemével az Ahtamarról Akdamarra névmódosított szigeten. Végül az iráni határt is "súroló" oda-vissza buszozással jutottam el az Ararát-hegység lábához, a rövid ideig fennálló és senki által el nem ismert önálló kurd Ararát Köztársaság központjába (Doğubayazit), annak környékére, a bibliai Noé bárkájának a földrajzi képződmények által meghatározott legendás helyszínére.
A Kelet-Anatólia-fennsík, amely körülbelül 400 ezer km² területet ölel fel, Törökország egyik impozáns és változatos földrajzi tájegysége. A fennsík magassága 1500 és 2000 méter között mozog, de számos hegycsúcs, köztük a híres Nagy-Ararát, meghaladja a 4000 métert, utóbbi 5137 méterével a régió legmagasabb pontja. A táj vulkáni képződményekkel, például lávamezőkkel és vulkáni kúpokkal tarkított, míg a gyűrődéses hegységek mellett sztyeppék és félsivatagok is jellemzik. Az éghajlatváltozás hatásai itt is érezhetők, ami új kihívások elé állítja a helyi ökoszisztémákat. A történelmi háttér szerint Kelet-Anatóliát egykor Örmény-felföldként ismerték, a Kaukázus-hegység folytatásaként. Földrajzi értelemben ez a terület szoros kapcsolatban áll az egykori örmény királyság, Nagy-Örményország határaival. Jelenlegi állapotában a fennsík kiterjedése magában foglalja Örményország egészét, míg a legnagyobb része Törökország keleti részén helyezkedik el. Továbbá, a régió déli része Grúziához (új nevén: Georgia), nyugati része Azerbajdzsánhoz, valamint északnyugati területe Iránhoz kapcsolódik, gazdagítva ezzel a kulturális és földrajzi sokszínűséget.
Anatólia, más néven Kis-Ázsia, az ókorban számos jelentős civilizáció és királyság születési helyévé vált. E térségben virágzott az akkádok, asszírok és hettiták kultúrája, míg később a perzsa birodalom, Nagy Sándor terjeszkedése, valamint az ókori görög és római hatások is formálták az itt élők életét. Konstantinápoly, más néven Bizánc, a keleti kereszténység központjaként hosszú évszázadokon át meghatározta a régió vallási és kulturális életét. A 11. században a szeldzsukok egyesítették a különböző anatóliai fejedelemségeket, ezt követően pedig az oszmánok fokozatosan terjeszkedtek, megszilárdítva háromszáz éves uralmukat. A Bizánci Birodalom fővárosának elfoglalásával megkezdődött a több évszázados török dominancia, amely alapjaiban formálta a térség politikai táját. Az Oszmán Birodalom utolsó éveiben a hatalom az Ifjútörök mozgalom kezébe került, amely nacionalista politikai irányvonalat képviselt. E mozgalom hatására az Oszmán Birodalom a Német Birodalom szövetségesévé vált az első világháború során. Az Ifjútörökök nevéhez fűződik egy másik, mélyen megosztó esemény is: az örmény népirtás, amely a mai napig vitákat generál a történelem során.
Az örmény népirtás, más néven örmény genocídium vagy a nagy sorscsapás, a 20. század elején, 1915 és 1917 között zajlott az Oszmán Birodalom területén. E tragikus esemény során körülbelül másfél millió örményt kényszerítettek elűzésre, haláltáborokba zárták őket, és sokakat lemészároltak. A szakmai közéletben elterjedt vélemény szerint a halálos áldozatok száma 600-800 ezer között mozog. Eddig mindössze 34 ország ismerte el hivatalosan ezt a szörnyűséget népirtásként. Törökország viszont háborús cselekménynek minősíti az eseményeket, és körülbelül kétszázezer áldozatról beszél. Az ország vezetése azzal próbálja igazolni álláspontját, hogy az örmények állítólag az orosz haderővel működtek együtt, miközben napjainkban is tiltják az örmény genocídiumról való nyílt diskurzust.
Az első világháború kitörésekor az Oszmán Birodalomban körülbelül kétmillió örmény élt, többségük Kelet-Anatóliában, az egykori Nagy-Örményország területén, azonban jelentős közösségek találhatók a birodalom nyugati részein is, különösen Konstantinápoly és környékén. Már a 18. és 19. század folyamán is rendszeresen zajlottak kisebb, de brutális mészárlások az örmények ellen, amelyek ezres, vagy akár tízezres létszámú áldozatokat követeltek. A 19. század kezdetétől pedig egyre nyilvánvalóbbá vált a török hatalom szándéka, hogy a kisebbség teljes felszámolására törekedjen.
Az örmény genocídium kezdete 1915. április 24-re tehető, amikor az oszmán hatalom célkeresztjébe került körülbelül kétszázötven örmény értelmiségi. Ezen a napon a kormányzat őket összegyűjtötte és bebörtönözte, majd az éjszaka folyamán végleg elhallgattatta őket. Ezt követően a török parlament megszavazta a kitelepítési törvényt, amely lehetővé tette a hadsereg számára, hogy bárkit "eltávolítson", akit potenciális fenyegetésnek ítéltek a nemzetbiztonság szempontjából. Az első atrocitások után az örmény túlélők tömegesen indultak útnak Dajr ez-Zaur városába, valamint a környező sivatagba, ahol a nélkülözés és különféle betegségek következtében a halálozási arány drámaian megemelkedett. A helyzetet tovább súlyosbította a hatóságok kegyetlen bánásmódja. Becslések szerint huszonöt nagyobb koncentrációs tábor működött, ahol a tömeggyilkosságok túlélőit gyakran nem közvetlenül ölték meg: sok esetben emberek ezreit égették el, mérgezték meg, vagy vízbe fojtották.
Az első világháború utáni időszakban a török politikai táj drámai és meglepő irányt vett. Míg a szintén vereséget szenvedett Magyarország a békekötés következtében területének kétharmadát kénytelen volt elveszíteni, és csupán szavakban, valamint az igazságérzetére való hivatkozással próbálta megvédeni érdekeit, Törökország saját hadseregét lefegyverezte, ami új és kiszámíthatatlan kihívásokhoz vezetett.
A kommunista eszmék fényében nézve, Törökország nem nyugodott bele a vesztes háborút lezáró Sévres-i békeszerződés igazságtalanságaiba. A nép harcának lángja fellobbant, amikor katonai ellenállást szerveztek, és négy éven át tartó függetlenségi háborúval küzdöttek a megszálló angol, olasz, görög és francia csapatok ellen. Az elnyomott nép végül sikerrel szorította vissza az agresszorokat, és keleten még az Örményországhoz csatolt területeket is visszahódította. Az országgyűlés, amely eltörölte a szultanátust, a köztársaság kikiáltásával megteremtette a lehetőséget egy új, igazságosabb békeszerződés, a lausanne-i megkötésére. Ezzel létrejött a modern, világi és Nyugat-orientált török állam, ahol az iszlám szabados gyakorlása és a NATO-tagság látszólag harmóniában él egymás mellett. De ebben az új világban a múlt árnyai is ott lebegnek: az örmény identitás gyökereit igyekeznek eltüntetni, miközben a 20 milliós kurd közösség jogai továbbra is elnyomva maradnak, mintha a társadalmi igazságosság eszméje távol állna a mindennapoktól. A történelem kíméletlen, és az elnyomottak hangja sokszor elhallgat a hatalom zajában. A jövő kérdése, hogy vajon képes lesz-e a török állam valódi egyenlőséget és igazságot teremteni, vagy a régi sérelmek továbbra is meghatározzák a társadalom arculatát.
Bár alkotmánya szerint Törökország magát nemzetállamként meghatározó ország, területén a törökön kívül nagy számban élnek különböző kisebbségek. Erről a tényről azonban az állam és szervei nem óhajtanak tudomást venni, és amennyiben említésre kerülne, úgy felfuvalkodnak, mint a pulyka. Jelképes hát, hogy az ország eddigi hivatalos neve, a pulykát megnevező angol Turkey helyett a török kormány kérésére, az ENSZ jóváhagyásával két éve a török Türkiye használatos, amit a modern kori Törökország alkotmánya rögzít. A vesztes első világháború után úgy került sor az Oszmán Birodalom felbomlására, hogy a népvezér, Mustafa Kemal Atatürk irányítása alatt megszilárdult az 1923 októberében kikiáltott köztársasági forma és az ország elnevezése.
A "türk" szó jelentése: "erős", és ez a kifejezés tökéletesen tükrözi az ország kisebbségpolitikáját is. A kisebbségi identitás megélése szinte teljes mértékben elhanyagolt terület, mivel az állam alig nyújt támogatást, inkább a saját katonai hatalmát igyekszik demonstrálni a rend fenntartása érdekében. Törökország, bár az Európai Unióhoz való csatlakozásra törekszik, nem csupán földrajzi elhelyezkedése, hanem az emberi jogok helyzete miatt is távol áll az európai értékektől.
Törökország népessége folyamatosan emelkedik, és már meghaladta a 85 millió főt. Az 1960-as évekkel összehasonlítva az ország lakossága háromszorosára növekedett, mindössze az elmúlt harminc évben Románia és Magyarország összes lakosának számával megegyezően. A lakosság közel egyötöde, vagyis jelentős része, Isztambulban él, ami arra utal, hogy a város központi szerepet játszik az ország életében. Ez a Isztambul-központúság a modern közlekedési lehetőségek korában könnyen megvalósíthatóvá válik.
Törökország egy sokszínű nemzetállam, ahol a lakosság 25-30%-a kisebbségi csoportokból áll. A legszigorúbb becslések szerint a kurdok aránya 20%-ra tehető, míg más források alapján ez az arány 17%-ra csökkenhet, különösen az ország keleti részein és a nagyobb városokban. A kurd közösség létszáma körülbelül 15-20 millió főt jelent. Ezen kívül Törökországban él mintegy másfél millió grúz, körülbelül egymillió cserkesz, valamint közel egymillió azeri, továbbá számos egyéb népcsoport is megtalálható. Az örmények száma mindössze hetvenezerre tehető, ami különös jelentőséggel bír, hiszen a történelmi örmény genocídium idején egyes városokban az áldozatok száma megközelítette ezt a létszámot.
A múlt század hatvanas éveitől sok török állampolgár hagyta el országát a jobb megélhetés reményében. Legtöbben a munkaerőhiánnyal küzdő Németországban vendégmunkások, ott telepedtek le. Egy hivatalos felmérés szerint mintegy kétmillióan, de a valóságban ennek két-háromszorosáról van szó. Németországi török vendégmunkásokként emlegetjük őket, bár meglehet, akár felerészt kurdokról van szó. Nekünk, romániai magyaroknak sem esne, esik jól, ha Magyarországon vagy másutt román vendégmunkásokként emlegetnének, emlegetnek. A török (kurd) diaszpóra kiterjed továbbá Hollandia, Franciaország, Belgium, Ausztria, sőt Oroszország, vagy éppenséggel a tengeren túl (Amerikai Egyesült Államok, Kanada) egyes vidékeire is.
