„Nincs olyan, hogy valaki ügyetlenül táncolna; mindenki a saját stílusában fejezi ki magát.”

Táncolni, rajzolni, filmezni, zenélni mindenki tud. Legalábbis bárkinek szabad. Mára már szinte klisé, hogy az amatőrök és a profik közötti határ elmosódni látszik. No-budget, kézműves, ad-hoc, flow, közösségi - halljuk nap mint nap a szabad művészet jelszavait. A folyamat számít nem az eredmény, senki nem akar az NB I-be jutni, mindenki örömfocizni szeretne. Az elvárások, keretek hiányának persze van előnye és hátránya is. Takács Ramóna táncoktatóval az improvizáció könnyedségéről és nehézségeiről, Imreh Sándor képzőművésszel pedig szép és csúnya rajzokról, elrontottságról és csináltságról beszélgettünk.

Az aktuális trendek mellett Magyarországon az intézmények hiányosságai is motiválják a független, sufnituningolós működést, a magyar filmesek például támogatás hiányában fillérekből kénytelenek filmet csinálni. A low budget alkotások (Nyersanyag, Magyarázat mindenre, Fekete pont) amatőrök szerepeltetésével, valamint improvizációra épülő dialógokkal gyakran őszintébb és szabadabb világot teremtenek, mint a több milliárdból készült, a Nemzeti Filmintézet (NFI) által támogatott szuperprodukciók. Ez persze nem azt jelenti, hogy a filmes szakmát kényszerpályára kell állítani annak érdekében, hogy a stáb minden kreativitását kisajtolva, szükségmegoldások sorozatát szülve termeljen ki fesztiválsiker filmeket.

A korábban alábecsült, egyszerű és olcsó megoldások iránti érdeklődés folyamatosan növekszik a művészek körében. Ez nem csupán a pénzügyi korlátok következménye, hanem a könnyen elérhető és gyorsan fogyasztható művészeti formák vonzereje is. Mi lehetne ennél egyszerűbb, mint egy papír és egy ceruza? Imreh Sándor véleménye szerint a rajz médiuma éppen ezzel az egyszerűséggel hódította meg az utóbbi éveket. A rajzolás egyfajta univerzális nyelvet teremt, amely lehetővé teszi, hogy erőlködés nélkül fejezzük ki gondolatainkat és érzéseinket – dinamikus, szabad és légiessé teszi a kreatív folyamatot. "Néhány évvel ezelőtt, amikor elkezdtük e területre összpontosítani figyelmünket, a rajz még egyfajta leértékelt tevékenységnek számított. Mostanra ez megváltozott, és egyre több képzőművész tér vissza hozzá" – mondja.

A direkt módon elhibázott, ügyetlenül összerakott mémeken a legnagyobbakat mulatunk, a szórólapokon és matricákon pedig észrevesszük a nosztalgikus, kicsit ízléstelen betűtípusokat. A cringe dalszövegek hallatán mosolyogva felhorkantunk, mégis újra és újra visszatérünk hozzájuk.

A Z generáció számára sokkal vonzóbbak az elegánsan félkész, esetleges és önironikus alkotások, mint a magát komolyan vevő művészet. A kortárs képzőművészet folyamatosan igazodik a popkulturális trendekhez, ahol a művészek többsége nem a tökéletességre, hanem inkább az érzések és gondolatok kifejezésére törekszik. "A mai képzőművészet nem csupán a szépségről szól, hanem a csúnyaságról is. Legyen okos, provokáljon kérdéseket, vagy egyszerűen csak fejezze ki a dühöt. A lényeg, hogy világos üzenete legyen" - fogalmazott Imreh. Szerinte a rajzolás tökéletes eszköz ehhez. "Az, hogy valaki nem professzionális művész, nem jelenti azt, hogy ne tudná megfogni a ceruzát, és kifejezni magát a firkálással. Sőt, talán még szabadabban is alkothat. Nem kell éveken át csiszolnia a technikáját, nincsenek berögzült minták vagy megfelelési kényszerek." Így a szakmabeliek tudása egyaránt lehet támasz és gát az alkotás során.

A szabad kísérletezés és az innováció kulcsa, hogy a profiknak időnként el kell engedniük a megszokott kereteket. Gyakran azok a leginnovatívabbak egy adott területen, akik friss szemmel, kívülről érkeznek. A hazai hip-hop szcéna egyik különleges alakja Hegyi Olivér, művésznevén Holi, aki közel harmincéves korában debütált első albumával. Zenéje nem csupán a műfaji határokat feszegeti, hanem merészen új irányokat is keres. Számai zavarba ejtő érzelmességgel és hiteles őszinteséggel bírnak, miközben szokatlan flow-t és ritmusvilágot hoznak. Holi nemcsak épít a saját hangzására, hanem szövegeiben is reflektál kívülállóságára, így formálva saját egyedi stílusát.

Nem bonyolítom a dolgot, nem fűzök szép szavakat, ma csak megosztom, ami bennem él, ahogy csak jön, ahogy csak folyik.

Számomra lényegtelen, hogyan cseng, ez nem a költészet világa.

Soha nem voltam felkészülve arra, hogy egy "khm" bölcsész legyek.

Holi második albumával megtartotta a vállvonogatós, amatőr szellemiséget, és teret engedett a kísérletezésnek. Azonban ez a látszólagos könnyedség nem olyan egyszerű, mint ahogy elsőre tűnik. A saját elvárásaink és a mélyen gyökerező technikák könnyen korlátokat állíthatnak elénk. Ez a jelenség nem csupán a rajz vagy a zene világában figyelhető meg; gondoljunk csak egy táncosra, aki szabadon akar mozogni. A teste azonban emlékezhet a balettórák precíz mozdulataira – a nyújtott karokra, a spiccekre és a feszes tartásra – így az improvizáció során automatikusan visszatérnek a tanult koreográfiák elemei, megnehezítve a valódi szabadság megélését.

Takács Ramóna úgy véli, hogy az improvizáció és a struktúrált, tanulható tánc között folyamatos interakció áll fenn. "A kötött és a szabad tánc viszonylatában nem mondhatjuk, hogy az egyik kizárólagosan működik, míg a másik nem. Az egyikből könnyedén át lehet ültetni és fejleszteni a másikat. Ahogy a gondolkodásunk fejlődik, úgy a mozgásunk is átalakul. Ha mélyebben megismerjük a testünket mozgás szempontjából, akkor a technikák elsajátítása is gördülékenyebbé válik. Azonban, ha valaki szigorúbb keretekből érkezik, nehezebb lehet számára elengedni a korlátokat" - osztja meg gondolatait Takács. Eleinte neki is kihívást jelentett a váltás: a Veszprémi Modern Táncműhelyből való távozása után, ahol a technikai tudásra helyezték a hangsúlyt és az improvizáció szinte teljesen hiányzott, a Kortárstánc Főiskola felvételijén teljesen új követelményekkel szembesült.

Sokat hallottam arról, hogy azt csináljak, amit csak szeretnék. Ez egy rendkívül különös tapasztalat volt számomra; egyrészt nagyszerű érzés volt a szabadság, másrészt viszont csak azokat a dolgokat tudtam megvalósítani, amelyeket a műhelyben tanultam. El kellett mélyülnöm saját testem megismerésében, hogy felfedezzem, miként tudok másképp alkotni, anélkül, hogy folyamatos útmutatásra lenne szükségem.

Imreh Sándort is megkérdeztük, hogy mennyire nehéz számára az elvárásokat, a tanult kereteket elengedni: egyáltalán lehet-e képzőművészként "csak úgy" rajzolni.