Márton ikrek: Amikor az edző sikeresen elülteti a gyerekekben a hit magvait, hogy bízzanak önmagukban, az életük minden területén végigkíséri őket ez a megerősítő érzés.

Az egyikük a taekwondo történetének első magyar női világ- bajnoka, míg a másikuk olimpiai aranyérmes. Egypetéjű ikrekként úgy hasonlítanak egymásra, mint két borsó a hüvelyben; gondolkodásmódjuk is szinte teljesen egybeesik, gyakran befejezik egymás gondolatait. Azonban míg az egyikük rendkívül taktikus, és néha talán túlságosan is átrágja a helyzeteket, a másikuk inkább az ösztöneire és fizikai erejére támaszkodik, bátran haladva előre. Márton Luanával és Vivianával beszélgettünk, felfedezve a köztük lévő különbségeket és hasonlóságokat.

Viviana, miután diadalmaskodtál az olimpián, kijelentetted, hogy az érem fele a testvéredet illeti. Mennyit jelentett számodra ez a támogatás?

Viviana: Mindig is így volt, hogy együtt álltunk ki a kihívások elé, még azután is, hogy Lua megnyerte a világbajnokságot. Az edzéseink, a versenyekre való felkészülés mind közös élmény számunkra. Együtt melegítünk be, folyamatosan motiváljuk egymást, és segítjük a másikat, amikor szükséges. Ha úgy érezzük, hogy valamelyikünknek változtatnia kell, bátran odakiabálunk, hogy mit tegyen.

Valóban, az a benyomásom, hogy az ember folyamatosan együttműködik veled. Néha nem érzitek fárasztónak ezt a közös tevékenységet?

Luana: Tényleg mindig együtt vagyunk, kivéve otthon, akkor mindketten külön-külön elvonulunk a szobánkba. Egyébként a szabadidőnket is együtt töltjük, shoppingolunk, a barátnőinkkel találkozunk. Ugyanaz a baráti társaságunk is.

Viviana: Az edzés közös élménye igazán különleges. Természetesen másokkal is érdemes gyakorolni, de amikor csak mi ketten vagyunk, akkor válunk igazán eredményessé.

Milyen mértékben tükrözik a sportban alkalmazott stílusok hasonlóságait vagy eltéréseit?

Luana: Vivi sokkal erősebb és agresszívebb, míg én arra törekszem, hogy okosabb legyek az ellenfeleimnél. Folyamatosan a taktikákon és technikai megoldásokon agyalok, hogy a legjobbat hozhassam ki magamból.

Viviana: Én inkább a lendületes, határozott megoldásokat választom, míg Luana sokkal higgadtabb és megfontoltabb. Az élet különböző szituációiban is előfordul, hogy ő lelassít, és azt mondja: "Nyugodj meg egy kicsit, rendben?" Én pedig csak annyit felelek: "Hagyd már abba, jó?!"

Tehát az életben hasonlóak vagytok, mint a tatamin?

Luana: Lehet, hogy néha túl sokat agyalok a dolgokon, Vivi gyakran megjegyzi ezt. Ő egy igazi szabad lélek, aki nem foglalkozik a körülményekkel, csak egyszerűen halad előre. A taekwondóban viszont más a helyzet; ott sokkal lazább vagyok, mint a mindennapi életben. Amikor felmegyek a szőnyegre, mintha egy új világba lépnék, és csak arra koncentrálok, ami igazán fontos.

Mindketten a világ élvonalába tartoztok a sportágatokban, Lua világbajnok volt tavaly, Vivi megnyerte az olimpiát. Mi az, amiben különösen jónak tartjátok magatokat a taekwondóban és miben kellene még fejlődnötök?

Luana: Okos és nyugodt vagyok. Képes vagyok közel maradni az ellenfelemhez anélkül, hogy feszültséget éreznék; a rúgásaim pedig hatékonyak. Jól látom a pályát, és le tudom olvasni az ellenfeleim mozdulatait, ami segít abban, hogy időben reagáljak és a megfelelő támadást válasszam. Hol tudnék fejlődni? Talán a rúgásoknál még dinamikusabbnak kellene lennem.

Viviana: Az, ami igazán kiemel, az a fókuszom ereje. Minden egyes pillanatban teljes mértékben a feladatra összpontosítok. Az igazi erőm abban rejlik, hogy olyan ritmust tudok teremteni a harc során, amelyet az ellenfelek már nem tudnak tartani a végéig.

A klubotok, a Hankuk Internacional a világ egyik legjobbja a sportágban, s Jesus Ramal, a tulajdonosa, vezetőedzője különleges adottságokat, tehetséget látott bennetek. Mi az, ami számotokra különlegessé teszi az egyesületet?

Viviana: Jesus igazi profi, elképesztő energiája van, amikor edzést tart, nagyon motiváló. Egyfolytában tanul, a legjobb akar lenni. A sportolói is összetartanak és minden edzésbe száz százalékot tesznek bele. Ha ez valakinek épp nem sikerül, akkor a többiek azonnal segítenek neki.

A verseny során a családi megállapodás értelmében nem állhattok egymással szemben, még akkor sem, ha mindketten körülbelül 62 kilót nyomtok. Az olimpián azonban a súlycsoportok száma korlátozottabb, mint más versenyeken, így Luana már korábban elkezdett fogyasztani, míg Viviana a -67 kilogrammos kategóriában indult. Mikor alakult ki ez a döntés?

Viviana: Mi nem akartunk egymás ellen versenyezni, nem láttuk értelmét, hiszen mindketten aranyérmet akarunk nyerni! Amikor még kicsik, nyolc-kilenc évesek voltunk, előfordult, hogy ketten jutottunk a döntőbe, de feldobtunk egy eurót, hogy eldőljön, melyikünk lép vissza.

Edzéseken azért küzdötök egymás ellen?

Viviana: Igen, gyakran előfordul, hogy összecsapunk egymással. Ezek a legintenzívebb meccsek, és körülbelül ötven-ötven százalék az esély arra, hogy ki kerül ki győztesen. Hihetetlenül jól ismerjük egymást, tudjuk, hogy a másik mit tervez – ez már-már félelmetes. Ha sikerül fejbe rúgnom, az igazán nagy siker, ilyenkor mindig megjegyzem, hogy "na, ez megvolt!"

Az életünk legfontosabb és legboldogabb pillanata talán az volt, amikor együtt ünnepeltük a közös út kezdetét. Az a nap tele volt nevetéssel, szeretettel és annyi emlékkel, amelyek örökre a szívünkben maradnak. A naplemente fényei körülöleltek minket, miközben megosztottuk álmainkat és vágyainkat, és úgy éreztük, hogy minden lehetőség előttünk áll. Az a pillanat nem csupán az ünneplésről szólt, hanem arról is, hogy ráébredtünk: együtt bármire képesek vagyunk, és ez a tudat minden más tapasztalatnál értékesebb volt számunkra.

Luana: Az egyik legnagyobb mérföldkő számunkra a párizsi olimpia volt. Gyerekként mindig is az olimpiai arany foglalkoztatott minket, és hosszú évek megfeszített munkája után Vivinél most, első alkalommal, megvalósult az álom. Ezzel egy fontos célunk teljesült, ami igazán felemelő érzés. Persze, az is különleges pillanat volt, amikor világbajnok lettem – akkor még el sem akartam hinni. Ekkor kezdtük el a felnőtt versenyzést, és igazából nem is számítottunk arra, hogy érmet nyerhetünk. Nagy meglepetés volt számomra, hogy sikerült elérnem ezt a bravúrt.

Viviana: Amikor elhódítottam az olimpiai érmet, olyan érzés volt, mintha a világ legnagyobb ajándékát kaptam volna. De a legboldogabb pillanatok mégis azok, amikor otthon, Magyarországon lehetek, a családom és a legjobb barátnőim társaságában. Az egyik barátnőm családja már gyerekkorunk óta rendszeresen nyaral Tenerifén, ott kötöttük össze az életünket. A másik barátnőm pedig az unokatesóm, akivel együtt nőttünk fel, és akivel mindig megoszthatom a titkaimat.

Párizsból mire emlékeztek vissza a legszívesebben?

Viviana: Nagyon különleges pillanat volt, hogy a testvéremmel együtt lehettem ott. Valóban ez volt az álmunk, amire mindig is vágytunk. Az első nap, amikor beléptünk az olimpiai faluba, és felfedeztük a környéket, felejthetetlen emlék marad számomra. De az a pillanat is, amikor sikerült bejutnom a döntőbe – ilyenkor az ember szíve megnyugszik, és minden nehézség eltűnik.

Képzeld el, hogy éppen az olimpiai döntő küszöbén állunk! A levegőben érezni lehet a feszültséget, a szurkolók izgalma szinte tapintható. Mindenki azon a pillanaton gondolkodik, ami életre szóló emlékeket idéz majd fel. A sportolók, akik hónapok vagy akár évek kemény munkájával készültek, most a legmagasabb szintre emelik a teljesítményüket. A világ figyelme rájuk irányul, és mindenki kíváncsian várja a nagy csatát, ahol a kitartás és a szenvedély összecsap. Készen állnak, hogy megvalósítsák álmaikat, és talán egy új legendát írjanak a sporttörténelem lapjaira.

Viviana: Fú, az a legjobb. Már tudod, hogy megvan az érem. A döntőben már nem is izgultam egyáltalán. És persze az is fantasztikus volt, amikor megnyertem: mindenki táncolt, ugrált velem. Nagyon élveztem az egészet. Nem érdekelt semmi, kimentem, integettem mindenkinek, mindenki tapsolt, rettentő motiváló volt.

Lua, te hogy élted meg azt a napot?

Luana: Amikor Vivivel a bemelegítésre készültünk, minden simán ment, ami megnyugtató érzéssel töltött el minket. De amikor elérkezett a verseny ideje, a szívverésem az egekbe szökött, sosem éreztem még ilyen feszültséget. Kiabálni kezdtem neki, amikor elcsendesedett a nézőtér, hogy biztosan hallja a szavakat. Hatalmas bizalommal voltam iránta, tudtam, hogy mindent megtett a felkészülés során. Abszolút biztos voltam benne, hogy diadalt arat majd.

Viviana: A verseny előtt végig mondta, hogy mit kell csinálnom. Keményen edzettünk, melegítettünk, próbáltam a lehető legjobban odafigyelni, ő meg magyarázta, hogy száz százalékot adj, nem így kell csinálni, csináld jobban. Én meg mondtam, szerinted rosszul akarom csinálni?! Aztán már kinn hallottam, amikor kiabált a nézőtérről, főleg, amikor megálltunk. Sokat jelentett.

Lua, amikor közvetlenül Vivi győzelme után beszéltünk, azt mondtad, a testvéred még fél éve sem küzdött így, márciusban változott meg. Mi történt akkor?

Luana 2022 májusában súlyos térdsérülést szenvedett, és csak 2023 januárjában tudott újra ringbe lépni. Azonban a visszatérésekor még nem volt olyan tónusban, ahogy az szükséges lett volna, különösen a felnőttek mezőnyében. Észrevettem, hogy ha valóban versenyezni akar, akkor jelentős fejlődésre van szüksége. Amikor elutaztunk a szófiai olimpiai selejtezőre, Jesus a bemelegítése során mellette állt, beszélgetett vele, próbálta megnyugtatni, és hangsúlyozta, hogy itt nem lehet már őrült módjára viselkedni. Valami csodálatos történt: azon a versenyen Luana teljesen átalakult, sosem láttam még így küzdeni. Rövid időn belül a feje is megnyugodott, és végre képes volt végig koncentrálni, míg korábban fáradtságával együtt a fókuszát is elveszítette.

Viviana: Az utóbbi időben tényleg nagyon sokat fejlődtem ebben. Régebben fejvesztve mentem előre, de rájöttem, hogy így nem lehet olimpiát nyerni. Nagyon sokat dolgoztunk azon, hogy meglegyen a koncentrációm, hogy minden mozdulatom megfelelően sikerüljön.

A szüleid a győzelmed után megosztották velünk, hogy "ez is csupán egy verseny", ami abban különbözik a többitől, hogy talán egy kicsit több szem figyel ránk, és a csarnokban ott díszelegnek az öt ikonikus karika...

Viviana: Megpróbáltuk ezt más szemszögből látni, de végül világossá vált, hogy az olimpia egy teljesen különleges élmény. Az ottani érzések, amiket átéltem, csak Los Angelesben tudnak majd újra megjelenni bennem. Talán egy világbajnokság hasonlítható hozzá, de az is eltérő. Az olimpia egy hatalmas atmoszféra, a lelátók zsúfolásig tele, és ott vannak a kamerák is, amelyek mindent rögzítenek...

Mindössze 18 évesen olyan érettséggel és koncentrációval versenyeztél, mintha az esemény jelentősége egyáltalán nem befolyásolna téged. Mi a titkod, honnan meríted ezt a magabiztosságot és lazaságot?

Viviana: A szüleink mindig arra tanítottak minket, hogy higgyünk önmagunkban, és az edzőink is folyamatosan biztató szavakkal ösztönöztek minket. Számukra is elengedhetetlen volt, hogy fejlesszük az önbizalmunkat, hiszen ez a kulcs ahhoz, hogy sikeresek legyünk.

Luana: Spanyolország atmoszférája teljesen eltér Magyarországétól; a gyereknevelés is más szemléletet tükröz. Az ottani emberek sokkal nyitottabbak és boldogabbak, ami valóban sokat hozzátételek a hétköznapi élethez.

Tudnátok valami kis emléket hozni az itthoni taekwondósok számára?

Luana: A mentalitás átadása kulcsfontosságú számunkra, különösen, amikor otthon vagyunk. Meséltünk a klubunk, az UTE taekwondósainak az olimpiáról, és arról, hogy a versenyekre mindig azzal a tudattal érkezünk, hogy mi vagyunk a legjobbak és a legjobban felkészültek, hiszen mi edzettünk a legkeményebben. A srácok jegyzetelték ezeket a mondatokat a falra, ami nagyszerű, mert így folyamatosan szembesülnek vele, és a tudatukban tarthatják. Amikor mi fiatalok voltunk, az edzőnk mindig pozitív megerősítéseket mondott, ami rendkívül lényeges: ha a gyerek elhiszi, amit mondunk, azt az egész életében magával viszi. Viszont azoknak a sportolóknak a gondolkodásmódját, akik nem bíznak magukban, nagyon nehéz megváltoztatni.

Viviana: Gyakran találkozom azzal, hogy a gyerekek azt mondják, hogy valaki ügyesebb náluk, vagy hogy valami nem fog sikerülni. Én viszont mindig hangsúlyozom nekik: ez nem igaz. Te vagy az, aki a legnagyobb szorgalommal edzettél, te hordozod a legerősebb lelket. Higgyen magában, mert megvan benne a képesség, hogy felülkerekedjen az ellenfelén. Néha az edzés végén már egyértelműen látható a különbség a hozzáállásukban, és ez a fejlődés csodálatos.

Apukátok egyszer kijelentette, hogy "nálunk csupán egyetlen elérhető cél van: a győzelem. Érdemtelen dicséretet nem adok, a vereség soha nem lehet szép." Ez a hozzáállás rendkívül kemény kihívások elé állított minket. Minden egyes versenyen, mérkőzésen vagy próbán érezhettük a nyomást, hogy ne csak a legjobbat nyújtsuk, hanem azt is, hogy a kudarcot elkerüljük. Az eredmény kényszere gyakran feszültséget okozott, és sokszor úgy tűnt, hogy a siker mindenek felett áll. Ezért az, hogy megfeleljünk ennek az elvárásnak, nem volt könnyű feladat, és rengeteg önfegyelmet és kitartást igényelt.

Luana: Magában nagyon kritikus, de nagyon vigyáz arra, hogy nekünk mit mond. Kiskorunkban mindig szigorú volt, nagyon akart nyerni, de amikor Teneriféről Madridba költöztünk, hogy a Hankukban edzhessünk, ez megváltozott. Profi csapatba kerültünk, és megtanították neki is, hogy nem szabad ilyen mentalitással élni. Régebben mi is ilyenek voltunk, ha nem nyertünk, nem voltunk boldogok. Azóta sokat változtunk: apu magában tartja ezeket a gondolatokat, nem mondja ki őket, mert terhet jelenthet. De mi is mondjuk, hogy legyen nyugodt, mert tudjuk, hogy mit kell tennünk.

Viviana: Talán az interjúk során ezt hangoztatja, de velünk inkább csak humoros kedvében van: például azt mondja, hogy vacsora csak akkor lesz, ha győzünk. Valóban úgy nevelt minket, hogy az aranyérem legyen a kitűzött cél, de hát mi is erre vágytunk! Folyamatosan azzal ösztönzött minket, hogy menjünk végig a versenyeken, adjunk bele mindent, de sosem okozott stresszt ezzel. Ha esetleg nem úgy alakultak a dolgok, ahogy terveztük, az nem volt világvége.

Min tudtok összeveszni?

Viviana: Akár a legkisebb apróságon is össze tudunk veszni, mindig akadnak tesóviták, de ezek nem igazi nézeteltérések. Az élet lényeges dolgait viszont ugyanazzal a szemmel nézzük.

Soha nem éreztetek irigységet egymás iránt?

Viviana: Soha nem számít, hogy Lua vagy én vagyunk a győztes. Mindkettőnk boldogsága ugyanaz marad. Amikor ő elhódította a világbajnoki címet, olyan érzésem volt, mintha én magam nem is álltam volna rajthoz (a legjobb nyolc között az üzbég Sadikovától szenvedtem vereséget - a szerk.). Csak az aranyérem számít, és az, hogy bármelyikünknél landol, hatalmas eredmény.

Luana: Csúnyán irigykedni nem szoktunk, inkább csak ugratva motiváljuk egymást.

Éreztétek valaha, hogy a sport miatt kimaradtatok valamiből?

Luana: Nem igazán maradtunk le semmi lényegesről. Talán csak pár szülinapi összejövetelről, de az edzés volt a prioritás, és ezzel nem is bánkódom. Ha arra gondolok, milyen eredményeket értünk el, biztos vagyok benne, hogy semmi fontosat nem hagytunk ki.

Viviana: Azt sajnálom kicsit, hogy nem tudok annyi időt Magyarországon tölteni, amennyit szeretnék, nem itt töltjük az ünnepeket. De majd eljön ennek is az ideje.

Luana: Még várunk, várunk, nem tetszik senki. Anyu mindig kiborul, hogy mikor lesz már párunk, de azt szoktuk mondani neki, hogy ne siessen, egyelőre a sportra koncentrálunk. Azért csak kérdezget. Az edzőnk mondogatta, hogy az olimpiáig nincs fiúzás, de már vége van a játékoknak. Ha jönnie kell, jön, nem keresünk őrülten.

Mi a teendő, ha éppen nincs kedvetek edzésre indulni?

Luana: Gyakran előfordul, hogy így érzem, hiszen hónapokon keresztül, reggel és délután is edzeni nem könnyű feladat. Ilyenkor előveszem a telefonomban vagy a falon lévő versenyfotókat, és egy pillanat alatt világossá válik számomra, miért is fektetek ennyi energiát ebbe az egészbe.

Viviana: Az, hogy olimpiai bajnokként állok itt, még inkább ösztönöz, amikor éppen nincs kedvem edzésre indulni. Vannak napok, amikor a fáradtság eluralkodik rajtam, és legszívesebben csak pihennék. De ahogy megérkezünk, és felcsendül a zene, valami különös erő ébred bennem, és azonnal átállok a „csinálom” üzemmódra.

Élsportolóként, aki a legjobb teljesítményre törekszik, az iskolai életet nem mindig könnyű összeegyeztetni a sporttal. Ti magántanulók helyett bejárós diákok voltatok, ami külön kihívásokat jelentett. Mennyire volt nehéz számotokra az érettségi letétele ebben a szituációban?

Viviana: Tanulás nem éppen a kedvenc időtöltésem, de tudom, hogy muszáj. A középiskolás éveim úgy teltek, hogy heti három alkalommal jártunk be. Az első három órát végigcsináltuk, majd amikor a többiek a szünetre mentek, mi a terembe edzeni indultunk. A másik két napon viszont végig ott ültünk a hat órában. Az érettségi előtt rengeteget tanultunk utazás közben, repülőn is írtuk a leckéinket. A suliban állandóan kérdezgettük az osztálytársainkat és a tanárokat, hogy mire kell figyelni a tanulásnál, sokszor emiatt kellett átszervezni a dolgozatokat, de a segítségük mindig sokat jelentett.

Luana: Jelenleg mentál coach képzésen veszünk részt, és nagyon izgalmasnak találom, mert úgy vélem, a mentális aspektus a sportban a legmeghatározóbb. Bárki képes taekwondózni egy olimpián, de végső soron az győz, aki mentálisan stabil, nyugodt és képes elengedni a feszültséget. Ha a fejedben zűrzavar van, a tested is hamarabb kimerül, és akkor máris hátrányba kerülsz.

Viviana: Én elsősorban az erőnléti edzésre összpontosító képzés iránt érdeklődöm, de nem zárkózom el attól sem, hogy a mentális aspektusokkal is foglalkozzam a jövőben. Számomra ez rendkívül hasznos, mert amikor végzed a gyakorlatokat és tanulmányozod a leckéket, folyamatosan azon tűnődöm, hogyan segíthet mindez a felkészülésben és a versenyzés során.