Már csupán a pláza nyüzsgő világában találkozunk egymással.
A pszichológiai kutatások egyre inkább azt mutatják, hogy a magány érzése globálisan terjed, és ez a jelenség különösen érdekes, hiszen a digitális világ lehetőségei szinte végtelen számú kapcsolatot kínálnak. Mégis, a valóságban úgy tűnik, hogy a különböző korosztályok és kultúrák tagjai között egyre mélyebb az elszigeteltség. A legpesszimistább szakértők szerint a társadalmi interakcióink szinte kizárólag a vásárlások idejére korlátozódnak, és ez a helyzet a belső bizonytalanságunk és önértékelési problémáink következménye is lehet. Az emberek közötti igazi kapcsolatok helyett a felszínes érintkezések dominálnak, ami tovább fokozza a magányosság érzését.
Azt a jelenséget, hogy a magány könnyen ránk törhet, akár egy zsúfolt tömeg közepén is, egy 2021-es kutatás is alátámasztotta. Két éven át figyelemmel kísérték és dokumentálták körülbelül 800 fő érzelmi állapotát, és a megfigyelések azt mutatták, hogy a magány érzése fokozódik a zsúfolt, népes helyeken. Érdekes, hogy minél több ember van körülöttünk, annál inkább távolodik el a valódi kapcsolat, és a közelség érzése gyakran illuzórikus lesz.
Az elmagányosodás globális szinten egyre inkább aggasztó jelenséggé vált, amely nem tesz különbséget korosztályok között; a fiataloktól az idősekig mindenkit érint. A BBC 2018-as kutatása során 55 ezer embert vizsgált világszerte, és megdöbbentő eredményre jutott: a 16-24 éves korosztály 40%-a gyakran vagy nagyon gyakran éli meg a magány érzését. Más források szerint a felnőttek körében a magányosság aránya globálisan körülbelül 10%. A helyzet különösen ellentmondásos, mivel napjainkban minden lehetőségünk adott arra, hogy bármikor kapcsolatba lépjünk bárkivel. A városi népesség is folyamatosan nő, a szakértők előrejelzései szerint az évszázad közepére a Föld lakóinak 68%-a városokban fog élni. De akkor miért tapasztalhatunk egy magány-járványt? A válasz talán abban rejlik, hogy a digitális kapcsolatok nem helyettesítik az emberi interakciók mélységét és intimitását. A városi életformák, a rohanó életmód és az elidegenedés együttesen hozzájárulnak ahhoz, hogy a társadalmi kapcsolatok felszínessé váljanak, ami pedig fokozza a magány érzését.
Fay Bound Alberti, a londoni King's College kultúrtörténésze, aki „A magány életrajza” című könyvében mélyebben belemerül a magány fogalmába, azt állítja, hogy ez az érzés nem csupán egyetlen lelkiállapot, hanem sokkal inkább egy érzelem-összefonódás, amelyben olyan érzelmek is helyet kapnak, mint a bánat, a harag és a féltékenység. Kutatásaiból az is kiderül, hogy a „magány” szó csupán az 1800-as évek környékén nyerte el a ma ismert jelentését. A tudományos diskurzusban a magányt általában úgy definiálják, mint...
Sam Carr, a Bathi Egyetem pszichológusa szerint a magánnyal kapcsolatos legnagyobb tévhit az, hogy mások jelenléte automatikusan megoldást jelent a magány érzésére. Sőt, Carr véleménye szerint gyakran éppen a társaink azok, akik hozzájárulnak ahhoz, hogy még inkább elszigeteltnek érezzük magunkat. Az embereket egy kirakós játék darabjaihoz hasonlítja, ahol mindannyian saját, egyedi formáinkkal próbálunk illeszkedni a nagy egészhez. Azonban sok esetben éppen a társaink viselkedése, reakciói okozzák, hogy úgy érezzük, nem találunk helyünket közöttük. Előfordul, hogy láthatatlanná válunk a közösségben, vagy olyan szerepet kell magunkra vennünk, amely nem igazán mi vagyunk, ha szeretnénk beilleszkedni és elnyerni mások elfogadását. A magány nem csupán annyit jelent, hogy fizikailag egyedül vagyunk, hanem sokkal inkább az érzelmi távolságról beszélhetünk. Olyan helyzetekről van szó, amikor ugyan másokkal együtt vagyunk, de a közös kapcsolódás, a valódi összhang hiánya miatt mégis egyedül érezzük magunkat.
Carr egy különös levelet őriz, amelyben egy Amerikában élő nő osztja meg vele mélyen gyökerező érzéseit. A nő bevallja, hogy öt évtizede érzi a magány terhét férje mellett, pedig azzal a célzattal kötötte össze az életét vele, hogy elkerülje a magányt. Érdekes módon a kutatások szerint a magány gyakrabban és intenzívebben tapasztalható azok körében, akik szélesebb társasággal rendelkeznek, mint azoknál, akik csupán néhány szoros kapcsolatra támaszkodnak. Ez a jelenség rávilágít arra, hogy a kapcsolatok minősége és mélysége sokkal fontosabb lehet a magány érzésének elkerülésében, mint a mennyiség.
Egyesek úgy vélik, hogy az egyedüllét adaptív, evolúciós szerepet játszik, ösztönözve bennünket a rövid távú túlélés érdekében tett cselekvésekre. Az ősi időkben az elszigeteltség különösen veszélyes volt, mivel kiszolgáltatottá tette az embereket. Elképzelhető, hogy a magányos életmód nem csupán a társas kapcsolatok hiányát jelentette, hanem számos kihívást is, amelyekkel szemben meg kellett küzdeniük. Az emberi faj túlélése érdekében a közösség ereje és a csoportos együttműködés kulcsfontosságú volt, hiszen az összetartás segíthetett a védelemben és az élelem megszerzésében.
A XIX. század előtt a magány fogalmának nem volt igazán helye, hiszen ha valaki egyedül töltötte az idejét, az nem okozott számára különösebb aggodalmat. Az egyedüllét inkább a természettel vagy a hit világával való mélyebb kapcsolatteremtés eszközeként funkcionált. Azonban azóta jelentős változások mentek végbe a társadalmakban, a vallási és egyéb hitrendszerek ereje meggyengült, a városok terjeszkedése következtében a közösségek és családok szétszóródtak, ami hozzájárult az emberek fokozódó magányosságához. Ma már alig található meg a kölcsönös figyelem, a kapcsolatok fellazultak, és a csoporthoz való tartozás érzése is eltűnőben van. Alberti megfogalmazása szerint a vásárlás vált az egyetlen olyan tevékenységgé, amely fizikailag összehozza az embereket, közösségi térként funkcionálva a modern világban.
Az boncolgatásra érdemes kérdés, hogy kell-e tenni a magány ellen. A pszichológusok szerint csak akkor, ha biztosak vagyunk abban, hogy nem múló érzés, hanem krónikus, ami
Fontos különbség van aközött, hogy a magányt szabad akaratból választjuk, vagy olyan helyzetbe kényszerülünk, amelyben nem szeretnénk lenni.
Ha nem betegség vagy pénzügyi nehézségek vonnak el minket a(z idegen) társaságtól, akkor lehet, hogy csupán vonakodunk kapcsolatba lépni másokkal, különösen idegenekkel, mert nem hisszük el, hogy elfogadnának minket, de ez tévedés.
Chicago városában egy érdekes kísérlet során a vonaton ingázó utasokat invitáltak beszélgetésre idegenekkel, és az eredmény lenyűgöző volt: minden résztvevő hangulata javult. E tapasztalatok nyomán a brit vasút ideiglenes csevegőkocsikat alakított ki, míg egy busztársaság beszélgetésindító kártyákat helyezett el járművein. Ez a kezdeményezés talán segíthet leküzdeni azt a belső gátlást, ami sokunkban, akár tudat alatt is jelen van: gyakran nem tartjuk magunkat elég vonzónak ahhoz, hogy kezdeményezni merjünk. Ez a jelenség, amit „tetszésszakadéknak” nevezhetünk, sok esetben megakadályoz minket abban, hogy igazi kapcsolatokat építsünk ki.
De a nagy és veszélyes csapda az, hogy
Nem egészséges, ha belemerülünk a magányba, és azt képzeljük, hogy az idegen, akivel kapcsolatba szeretnénk lépni, visszautasítana minket.
Az újabb kutatások szerint kapcsolat van a fizikai érintés hiánya és a magány érzése között, ezért lehet az, hogy, akinek simogatnivaló háziállata van (tehát nem sün vagy kígyó), az máris kevésbé érzi magát magányosnak, még ha egyedül él is. Akik többet járnak a természetbe, azok is kevésbé érzik magukat magányosnak, mert átjárja őket a nagy egészhez tartozás érzete és más túrázókhoz is tudnak kapcsolódni.
A magány tehát nem mindig és automatikusan rossz, identitásunkhoz tartozik, az is, hogy hogy viseljük, mit kezdünk vele, megoldásra váró problémaként tekintünk rá, vagy fejlődési utunk egy szükséges szakaszaként.
