Létrehozom az egyediséget 00:24-kor.

Lehet-e még a digitális világ zűrzavarában olyan tiszta és felszabadító örömökre lelni, amelyek képesek felemelni bennünket a pillanatnyi látszatok tengeréből? Létezik-e hatékony ellenszer a mindennapjainkat romboló, szinte észrevétlenül belénk ivódó létrend-zűrzavarra? Ha igen, mi lehet az a megoldás, ami visszahozhatja számunkra a tartós boldogságot?

A tolakodó reklámok csillogó ígéretei és a kedélytabletták varázslata között bolyongunk, mintha csak boldogságot áruló couch-ok hite és reményei volnának a mindennapjaink részei. A boldogságtapaszok, mint a léttoldozás évezredes próbálkozásainak szimbólumai, költői és bölcseleti kérdések tengerébe vezetnek minket, ahol az igazság keresése mindennapos küzdelem. Az ókori görög humanizmus szikrái, az európai keresztény civilizáció tanításai és Pestalozzi jóakaratú pedagógiai törekvései együttesen formálják azt a képet, amelyet a létörömről alkotunk. De vajon a világvallások gazdag szellemi öröksége, amely különféle kultúrák és tájak színezeteivel teli boldogságpempőket kínál, valóban elérhetővé teszi számunkra a keresett boldogságot? Vagy a mesterséges intelligencia által teremtett új világ, amely elvonja tőlünk a szó és a beszéd varázsát, valójában a természetes intelligencia tündérvilágát fosztja meg tőlünk? Ezek a kérdések csak a kezdetét jelentik a mindennapi élet viharainak, amelyek politikai, gazdasági és média hatásokkal keresztezve formálják sorsunkat. Az ezekből fakadó közösségi és személyes negatív élményekkel folyamatosan szembesülünk, óráról órára, miközben próbáljuk megtalálni a saját helyünket ebben a zűrzavaros világban.

A Biblia gazdag fogalomkészlete segít megvilágítani a kérdést. Ádám, akit Isten a teremtett világ csodáival ajándékozott meg, a létezés örömeit és a boldogság alapértékeit hordozó isteni rendbe helyezett emberként szembesült a lázadás következményeivel. Az isteni teremtés jósága és a szellem erkölcsi értékei által megszabott világban való elfordulás nem csupán a saját boldogságát, hanem utódai jövőjét is megpecsételte. Miféle örömöket ígérhetett volna egy olyan élet, amely összhangban állt a teremtett renddel, szemben a lázadás által hozott fájdalmakkal és megpróbáltatásokkal? Az emberi szív vágyakozása a közösség, a harmónia és a béke után éppúgy tükröződik, mint a teremtője iránti hűség, amely a valódi öröm forrása lehetett volna.

Az emberi lélek ádámi kísértése, mely a mindentudás iránti bátor vágyban nyilvánul meg, egy olyan kísérletet indított el, amely a tudás fájáról szüretelt gyümölcs révén egyetlen pillanat alatt darabokra zúzta a tiszta létezés szent örömét.

Az istenközösség örömét. Az Istenre figyelő Ádámból bujdosó, rejtőzködő Ádám lett, társával, Évával együtt. Az isteni közvetlenség mély létörömét felváltotta a csúsztatás technikája, az áthárítás, a felelősség-áttolás emberiségtörténetnyi hazugságlogikája. "Evolúciós örökségként": nem én, hanem az asszony, aki tovább tolta a felelősséget, hisz nem én, hanem a kígyó (1Móz 3,12kk). S miután a mindentudás és az örökélet elirigylése, majd a felelősségáthárítás erkölcsi megroppanása elvezetett a kiűzetéshez az Éden kertjéből, amelynek ajtaján soha többé nem lehet visszatérni az élet fájához, csak majd az ezredévek múlva, az idők teljességében megjelenő Krisztuson át, nem vissza, hanem előre lépni a juhok élő kapuján át (Ján 10,9), az örömvesztés Canossa-járása sem fejeződött be. Az egyetemes negatív tapasztalások világában nem véletlenül jöttek létre vallások, amelyek a szó eredeti jelentése szerint is megpróbálták visszakapcsolni (re-ligio) az embervilágot az éltető ősközösségbe, az Isten-közösségbe. Ez azonban visszafele nem történhetett meg, csak egy irányban: Krisztusban. Pál egész zsidó vallásos világa összeomlása, a damaszkuszi úti Krisztus-találkozás világformáló találkozásélménye nélkül ez nem megy. Ott villámlásszerűen fogalmazódott meg: en Christo, Krisztusban. Azaz:

Ha valaki Krisztusban él, új életet nyer: a múlt mögött marad, és íme, valami teljesen új születik meg. (2Kor 5,17)

A létrend-rombolás sötét története, amely az emberiség szívét szorongással tölti el, még korántsem ért véget. Évről évre újabb és újabb kudarcok, negatív önmegvalósítások és az emberi erkölcs mélypontjai követik egymást, szörnyű katasztrófákat idézve elő. Krisztus előtt egy rendkívül hosszú, válságokkal és fájdalmakkal teli, kövekkel borított út várt az emberiségre. A létrend-rombolás folytatásának jelei egyre nyilvánvalóbbá váltak. A világ fejedelme, mint egy kísértet, egyik csapdából a másikba vezette az emberiséget, még a választott népet is. Elég csupán Káin és Ábel tragikus történetére hivatkozni, amelyben az Istennel szembeni édeni lázadás új irányt vett: a vertikális romlás horizontális kiterjedést kapott, globális méreteket öltve.

Az Isten ellen irányuló lázadás elkerülhetetlenül odavezetett, hogy az emberek egymás ellen forduljanak. Különböző népek ütköznek egymással, hatalmak mérkőznek a dominanciaért, és szövetségek bomlanak fel, miközben egyre mélyebb ellentétek szövődnek.

Káin testvérét, Ábelt megölte, mert az Úr figyelmét Ábel áldozata nyerte el, míg Káinért és áldozatáért nem érezte a Teremtő a megelégedettséget (1Móz 4,4-5). Ez a tragikus esemény a szakrális bűnözés mély és sötét gyökereit tárja fel, amely az emberi természet romlottságát tükrözi. A vallási indíttatású gyilkosságok, a versengés, az irigység és a bosszúvágy örök problémák, amelyek még ma is gyötrik az emberiséget. Isten előtt elkövetett testvérgyilkosság! Idővel betelt az Úrnál a pohár, és az özönvíz által próbálta megtisztítani az embereket, új jellemvonásokkal felruházva őket (1Móz 7-9.). Azonban a nagy megtisztulás, amely Nóé és utódai között zajlott, nem hozta meg a várt változást. Amikor elérkezett az idők teljessége, akkor kiderült, hogy a hatalmi, családi és vallási viszonyokban olyan mértékű romlottság halmozódott fel, hogy Keresztelő János nem véletlenül nevezte a választott nép fiait és lányait "viperafajzatoknak", akik a pusztába mentek, hogy részesüljenek a megtérés kegyelmét hozó, Lélek általi átalakulásban. Mégsem álltak meg az események, hiszen Júdás árulása és Péter háromszori megtagadása is bizonyítja, hogy a lélek mélyén rejlő bűnök továbbra is hatalmuk alatt tartják az emberi szíveket.

Jézus áldozata elengedhetetlen volt Ádám, Káin, Júdás és Péter bűneiért, valamint a mi saját, önpusztító tévedéseinkért. Az Ő halála a totális korrupció és romlás helyrehozásának eszköze lett, hogy újra reményt adjon számunkra.

Isten szuverenitásának megnyilvánulása, amely ellen nem csupán a választott nép, hanem az egész emberiség sokféleképpen vétkezett, végre napvilágra kerül. E szuverenitás kiengesztelődése Jézus tökéletes vér- és életáldozata által valósul meg, amely egyszer s mindenkorra biztosítja a megváltást. Csak így nyílhatott meg az elveszett Éden kapuja helyett az örök élet ajtaja Krisztusban, a juhok nagypásztorában és az igaz Főpapban. E végső és tökéletes válságkezelési módszer keretében Isten életbe léptette a földi ember rehabilitációjának isteni tervét, amely a váltság drága vére által valósul meg.

Nem csak a keresztyénüldöző, fanatikus zsidónak, Saulnak lett végleges és teljes létöröm forrása Krisztus. Személyes megtérés-élménye világdimenzióvá és az örömszerzés világméretű módszertanává tágult háromszori missziói nagy örömüzenetével: Ha valaki Krisztusban él, új életet nyer: a múlt mögött marad, és íme, valami teljesen új születik meg. (2Kor 5,17) Vörösmartynk történelembölcseleti, himnuszos sorai szerint "És annyi balszerencse közt, Oly sok viszály után" itt tart az emberiség, nem csak Hunnia? Mert vagy solus Christus. Azaz újra felismerve a mély és egyetlen örömszerző evangéliumi módszertant, a megtérést és a Krisztusban új teremtést, új Édent, új istenközösséget, nyílt és bujdosás feledtető, "üvegegzisztenciát" ajándékozó kegyelmi lehetőséget (sola gratia), a hitben (sola fide) sorsfordító, új teremtéssé, új emberré alakító Szentháromságos segítséget, vagy minden hiába lesz. S akkor pusztulunk, veszünk.

Vasárnapjaink beleszürkülnek velünk együtt az idő szürke folyamába, örömeink felszínes buli-élmények, boldogságmanipuláló eszközök, porok, gélek, tabletták virtuális nyomorába torkollanak. Vagy az emberléttől elidegenítő virtuális világ látványlétébe, a sokdimenziós látvány ellenére is egydimenziós, sőt emberhiányos egysíkú és célvesztett távlattalanságba. Az a Pál, aki csak Krisztusban tudta átélni, megélni és éltető életmintává formálni a hitet, maga vallja meg útja vége felé:

Az élet számomra Krisztus, ő ad értelmet minden pillanatnak. (Filippi 1,21)

Az ő hitvallásának tükrében 1609-ben Melchior Vulpius énekköltő így írta meg gondolatait: "Ez az én reménységem: a kezdetté válik a vég." Valóban, Krisztusban egy gyökeresen eltérő dimenzió vár ránk, amely minden nap, 00-24 óráig áthatja létünket, és a létöröm valóságaként jelenik meg előttünk.

Ami mások számára végső kudarcnak, veszteségnek vagy sorscsapásnak tűnik, az a Krisztusban élő ember számára új kezdetet jelent. A krízis, amely sokakat megrémít, a megváltás lehetőségének nyitányává válik, hiszen a régi, fájdalmas időszakok mögött új lehetőségek bontakoznak ki. Ez a megújulás mindenkinek egyaránt elérhető, mint egy közös létélmény, amely boldogságot hoz. Legyenek ezek a gyógyító pillanatok nemcsak vasárnapokon, hanem a hét minden napján is!