Kutyavacsora, patkányebéd és bogárreggeli Indokínában – egy színes és különleges gasztronómiai kaland harmadik fejezete. E titokzatos táj ízei és illatai minden érzékszervünket megmozgatják. Az utolsó étkezésben, amelyet a kutyák számára készítettek, a fr

Amikor indokínai oktatási tevékenységemre készülődtem, utánanéztem az állítólagos "ázsiai értékeknek": kollektivizmus, családközpontúság, tisztelet az idősek, a tanárok és a hatóság iránt; a kemény munka és az oktatás fontossága, harmóniára és konszenzusra törekvés, önfegyelem és mértékletesség. Érdeklődésemet az motiválta, hogy tapasztalatom szerint szokott valamennyi igazság lenni a "nemzetkarakterológiában", sőt ezt az üzletembereknek tanítják is.

Röviden összefoglalva, az a tapasztalatom, hogy a diákok közötti együttműködés Kambodzsában általában eredményesebb, mint Európában. Itt a tanulók szorgalma is kiemelkedő, ugyanakkor gyakran előfordul, hogy ez a szorgalom nem mindig irányul ésszerű célokra, ami a hatékonyságot csökkenti. A kambodzsai emberek valóban türelmesebbek, barátságosabbak és békésebbek az európaiakkal összevetve, bár a hatóságok viselkedése és a munkaügyi problémák árnyalják ezt a képet. A társadalmi értékek egy része, amelyet általában elismernek, sokszor csupán illúzió, különösen a fentről érkező negatív hatásokkal szembeni magas tűrőképesség terén. Érdemes azonban megemlíteni egy olyan különleges erényt, ami nem kap elég figyelmet: a vietnámi nők gondoskodó természete. Ezt személyesen is megtapasztaltam, amikor nehéz helyzetbe kerültem, és idegenek is segítettek nekem.

Az a fajta dzsentri arrogancia, üres nagyszájúság és fontoskodás, amely a magyar nyelvterületen oly sokakra jellemző, különösen akkor válik nyilvánvalóvá, ha vonatra szállunk, és Bécs felé vesszük az irányt. Ezt a jelenséget ritkán tapasztalom másutt, de Indokínában egyszer csak rábukkantam egy kivételes esetre. Ott, az utcán, két vietnámi árus hölgy heves szócsatájába keveredett. Az egyikük, láthatóan dühösen, többször is a földhöz csapta a jellegzetes kúpos kalapját, mintha azzal akarta volna kifejezni frusztrációját. Ez a jelenet egyfajta különös, de mégis ismerős színházat teremtett, amely emlékeztetett a magyarországi vitákra, csak éppen más kultúra színpadán.

A sok munka és szorgalom önmagában még nem hoz jólétet. A középiskolás diákok és az egyetemi hallgatók lényegében állandóan tanulnak, ha épp nem a megélhetésükért dolgoznak. Iskolából kimaradó 12 év körüli kislányokat is láttam kókuszdiót árulni. Mondhatni nincs gyermekkoruk, de az áldozatuk eredménye a rossz oktatási rendszer miatt nagyon kevés.

A legendás tisztelet csak látszat, vagy legjobb esetben csak maszk csupán. Volt, hogy előadásaimon a diákok mobiloztak - Vietnámban többen, Kambodzsában jóval kevesebben -, amely nyilván a tanárral szembeni tiszteletlenség csúcsa. Többen úgy bele voltak mélyedve a Zaloo- (egyfajta vietnámi WhatsApp), illetve Telegram- (Kambodzsában széles körben használatos, WhatsApp-szerű alkalmazás) üzenetek olvasásába, hogy észre sem vették: megszakítottam az előadást, és hozzájuk beszéltem, hogy azonnal fejezzék be, vagy fáradjanak ki a teremből.

A híres harmónia mögött gyakran rejtőzik a figyelmetlenség, a tehetetlenség, és a problémák megvitatásának vagy megoldásának képtelensége. Sok esetben egy udvarias levél csupán üres formaság, ami mögött valós tartalom híján maradunk. Az átlátszó hazugságok mögé bújni sem szokatlan, hiszen sokan a látszat megőrzésére és az „arc” megtartására törekednek.

Ha valakivel egy projektet tervezünk, sok esetben nem tudhatjuk, hogy megteszi-e azt, amire kérjük. Amennyire problémás, munkás vagy "macerás" a dolog, általában nem teszi meg, de erről nem is szól semmit, vagy abszurd álkifogásokat keres. Vagy egyszerűen "ghostingol", és nem kommunikál többet.

A pénz iránti sóvárgás néha meglepő és szokatlan formákat ölthet, például virágcsokrokba rejtve kínálják.

Az önfegyelem témája körül számos kérdés merült fel bennem. Észrevettem, hogy az indokínai diákok sokkal érzékenyebbek a fizikai kényelmetlenségekre, mint a nemdohányzó európai fiatalok. Az itteni környezetben a dohányzás nem elterjedt, és nem találkoztam cigarettázó diákokkal; érdekes módon, a dohányosok önfegyelme mindkét kultúrában drasztikusan csökken. Gyakran kértek szünetet, mondván, hogy szomjasak, vagy éhségről panaszkodtak – „Óh, Dr. Hantz!” – hangzott el. Megdöbbentek, amikor azt válaszoltam, hogy nem hagyom el a laboratóriumot, amíg egy adott munkafázist be nem fejezek.

A családi kötelékek és az összetartás valóban különleges erővel bírnak, sokszor még az európai viszonyokhoz képest is intenzívebbek. Előfordul, hogy a család idősebb tagja, aki már egyetemen tanul, saját költségén támogatja fiatalabb testvérét a tanulmányai során, még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy lemond a külföldi ösztöndíjak nyújtotta lehetőségekről. Például az expedícióm során találkoztam egy egyetemista lánnyal, aki a családja elvárásai miatt kénytelen volt lemondani a nemzetközi tanulmányokról, és inkább rendőrnek állt, hiszen az biztos megélhetést kínál.

Gyakran megfigyeltem, hogy az indokínai közösség meglepően elnéző a káros szokásokkal szemben, ami véleményem szerint a társadalom egyik legfőbb problémája. E mögött állhat a tanult tehetetlenség, a mélyen gyökerező rossz hagyományok, a torz módon értelmezett tekintélytisztelet vagy éppen a félelem. Ennek következményeként a társadalom hajlamos elviselni kisebb-nagyobb zsarnokságokat.

Az egyik egyetem mellett gyönyörű uszoda volt. Kérdem az egyetemi vezetést, hol kell jegyet venni a reggeli úszásra? Mondták, nem lehet úszni. Reggel odamentem, a kapus zsebre vágott pár dollárt, és a kedvemre úszhattam. Sőt másnap az úszni nem tudó diákjaimat is a medencében tanítgattam. Sajnos, a rendszeres sportolás nem jellemző az indokínai diákokra. Egyébként a kelet-európaiakra sem.

A hazudozás és a csalás egyik ijesztő példáját német kollegám mesélte, aki egy ösztöndíjprojektet támogat. Elkövették azt a hibát, hogy a válogatást egy helyi, vietnámi csapatra bízták. Németül jól megtanult, fizikában jártas jelölteket kerestek. A nyertesek nyelvvizsga-igazolásai és vizsgapapírjai mind rendben voltak. Németországban derült ki, hogy egy szót sem tudnak németül, és a természettudományokban is teljesen járatlanok voltak. A cirkusz felszínre hozta, hogy horribilis korrupciós pénzt fizettek a helyi válogatóknak azért, hogy a programba bekerülhessenek.

Nemrégiben beszéltem egy Magyarországon tanuló vietnámi diákkal, aki jelentős összeget fektetett be abba, hogy ösztöndíjat nyerjen. Állítása szerint a helyzet nem éppen a legátláthatóbb, és ez a probléma más délkelet-ázsiai országokban is megfigyelhető. Emellett érdekességként említettem, hogy az ELTE által szervezett neves Ortvay Rudolf Nemzetközi Fizikaversenyen a vietnámi résztvevők közül többen állítólag mesterséges intelligencia segítségével előállított, hasonlóan gyenge megoldásokkal próbálták meg elnyerni a helyezéseket.

A legizgalmasabb számomra a neves patkányfarkos csalás története. A 20. század elején a francia hatóságok Hanoiban fejpénzt, vagy inkább farokpénzt hirdettek meg a patkányok levadászására, hogy megakadályozzák a járványok elterjedését. Ez a különleges intézkedés valóságos versenyt indított a városban, ahol sokan igyekeztek minél több patkányfarokkal gyarapítani a zsebük tartalmát.

Minden beszolgáltatott patkányfarokért jutalmat fizettek. A helyiek hamar rájöttek, hogy csak a farkakat kell bemutatniuk, az egész állatot nem. Ennek következtében sokan csak levágták a patkányok farkát, majd szabadon engedték őket. Egyesek patkánytenyésztésbe kezdtek, kifejezetten a jutalom miatt. Az eredmény pontosan az ellenkezője lett a vártnak: a patkánypopuláció növekedni kezdett. Ez az eset azóta is a rosszul megtervezett ösztönzők iskolapéldájaként ("perverz ösztönzés") szolgál a közgazdaságtanban.

De csalás és korrupció ügyében sem kell messzire mennünk. Hogy saját területemről mondjak példát, kevés olyan, magyar vagy román innovációs pályázaton nyert projektet láttam, amely mögött ne csalás húzódott volna meg.

Kambodzsában való tartózkodásom alatt számos érdekes tapasztalatot szereztem a különféle vezetők furcsaságairól. Az egyetemek, ahol dolgoztam, elhelyezkedés szempontjából viszonylag kedvező helyzetben voltak. Meglepő módon a kambodzsai és vietnámi egyetemi oktatók bérezése nagyjából megegyezik a magyar egyetemi tanárok jövedelmével – ez inkább a magyar állam helyzetét tükrözi, hiszen Indokína gazdasági körülményei sokkal nehezebbek, és a megélhetési költségek is alacsonyabbak. Munkámból kifolyólag csupán szállást és menzajegyet kértem, utóbbit inkább praktikus okokból. Ennek ellenére az egyik kambodzsai egyetemen, ahol lényegében ingyen dolgoztam, számos órát tartottam a diákok és kollégák örömére, mégis "a rektori hivatal nem hagyta jóvá a menzajegyem", annak ellenére, hogy előzetesen megállapodtunk benne (bár a menza inkább csak díszlet volt). Végül az ebédjeimet a tanszékem intézte el, ami egyfajta megoldás volt a helyzetre. Hasonló kicsinyes ügyekről számolt be egy német nyelvtanár is, akinek a díját próbálta csökkenteni egy Phnom Penh-i nyelviskola menet közben. Ezzel szemben Vietnámban nem tapasztaltam ilyesmit; ott a megállapodásunkat tiszteletben tartották.

Különös figyelemmel kell lennünk arra, hogy a szóbeli tervezgetés során Indokínában mit fogadunk el igaznak, és mit nem. Európában is előfordul, hogy felnőttek lelkesedésükben különféle állításokat fogalmaznak meg, és ha ezekre támaszkodva indítunk el egy projektet, könnyen csalódhatunk (kivéve Svájcot, ahol a szó ereje jogi védelmet élvez). Gyakran abszurd érvek miatt is lépnek ki emberek egy-egy helyzetből. Ezek a jelenségek különösen hangsúlyosak Indokínában.

Egy kezdetben lelkes, és pályázást javasló indokínai egyetem azért nem volt hajlandó önrész nélküli kutatási pályázatban részt venni, mert "nincs pénze", egy másik pedig, amely a Viemán-féle oktatási módszer alkalmazását tervezte, még abszurdabb gyanakvással élt (hogy a Nobel-díjas tudós pénzt kér tőlük), aztán egy kifogás miatt kihátrált az egészből. Gyakorlatilag csuklóból, a Kahnemann-féle "1-es rendszerük" alapján nyomták oda az anyagi előítéleteken alapuló elutasításukat. De ilyen szélsőségesen pénzcentrikus hozzáállást Erdélyben is látunk, különösen, ahol természeti értékeink kiszipolyozásáról van szó: Félixfürdő, Szováta, Gyilkos-tó...

Ha előzetes ismeretség nélkül próbálunk együttműködést kezdeményezni, Kambodzsában körülbelül kilencven százalék az esélye annak, hogy nem érkezik válasz a levelünkre, vagy ha mégis válaszolnak, gyakran figyelmen kívül hagyják a megkeresésünket. Vietnámban ez az arány szinte száz százalékra rúg. Indokínában a személyes kapcsolatok és a referenciák rendkívül fontos szerepet játszanak, és általánosságban elmondható, hogy az ügyintézés folyamata sokkal lassabb, mint amit megszokhattunk. Nem annyira, mint egyes magyar kisvárosokban, de közelít ahhoz.

Az utcai és piaci vásárlással Vietnámban nagyon vigyázni kell, ha valaminek nincs feltüntetve az ára. Mikor látták, hogy európai vagyok, az esetek több mint felében megpróbáltak nagyon durván becsapni. Egyszer egy piacon banánt akartam venni, és azt mondta az árus, hogy ötvenezer. Kérdeztem: hülyének nézel? Na jó, sóhajtott, akkor húszezer. Olyan is volt, hogy egy vietnámi egyetemi (!) étkezdében minimális mennyiségű húst tettek a rizsemre, s amikor reklamáltam, a normális adagért cserébe lett volna képük még egyszer elkérni az étel árát. Ez Kambodzsára kevésbé jellemző. Ott viszont a szállodában azért akartak egy dollárt kunyerálni tőlem, mert szerintük az ötvendollárosom nem elég új. Egy-két esetben a visszajárót is kérnem kellett, de az utcai árusok általában betartották azt, amiben megegyeztünk.

A légkondicionált vietnámi üzletekbe a helyi lakosok számára tilos táskát bevinni. Én, mint "nagy fehér ember", azonban ezt a szabályt figyelmen kívül hagyhattam. Érdekes módon azt is észleltem, hogy a kisebb bűncselekmények Indokínában ritkábban fordulnak elő, mint nálunk.

A marginalizált csoportok szinte észrevétlenek, a koldusok és hajléktalanok hiányoznak a városképből – külföldi barátaim gyakran említik, hogy a budapesti élményeik közül a hajléktalanok látványa az egyik legmeghatározóbb. Amikor őket kérdezem, mindig a szokatlan tapasztalataik között szerepel ez a téma. Ezzel szemben itt nem kell attól tartanom, hogy ha néhány percre elfordítom a figyelmemet a biciklimről, az eltűnik – olyan érzés ez, mint amikor Kolozsváron vagy Budapesten járok, ahol ez sajnos mindennapos aggodalom.

Indokínában a motorbicikli a közlekedés szíve-lelke, alapvető eszközként funkcionál. Az éghajlat itt rendkívül kedvező, hiszen az Egyenlítő közelsége miatt soha nem tapasztalunk telet, így a robogók folyamatosan forgalomban vannak. Érdekes, hogy a motorbicikli vezetéséhez valószínűleg nem szükséges jogosítvány, hiszen a forgalomban láthatunk nyolc-tíz éves gyerekeket és még a nyolcvan év feletti nénikéket is, akik magabiztosan száguldanak a város utcáin.

Az ország nem éppen a biztonságos közlekedés hírnevéről ismert. Amikor megérkeztem, az egyetem autójából kiszállva szembesültem a valósággal: motorbiciklik hevertek az úton, és két embert láttam a földre terülve. Azonnal szóltam a kísérőimnek, hogy álljunk meg, mert szeretném megsegíteni őket, hiszen úgy tűnt, senki sem sietett a segítségükre. Ám nem engedték, mert a közfelfogás szerint a sérültek sorsa már csak azért is másodlagos, mert engem is felelősségre vonhatnak. Az utakat sok helyen „rendőrségi graffiti” borítja, ezek a balesetek helyszínén készített krétajelzések, amelyek a tragédiák emlékét örökítik meg az aszfalton.

A szabályok nagyjából kimerülnek abban, hogy a nagyobb járművek az út jobb oldalán közlekednek, és a pirosnál megállnak. A gyalogátkelők csak dísznek vannak, mert senki a gyalogosoknak előnyt nem ad: engem többször kis híján elütöttek a zebrákon, amikor naivan át akartam kelni rajtuk. Igen gyakori a dudálás. A gyalogosok, de még a kutyák is úgy néztek rám, mint egy hülyére, amikor a motorbiciklimmel megálltam, hogy a zebrán előnyt adjak nekik.

A motorbicikliken gyakran láthatunk egy egész családot, sokszor négy-öt főt, sőt, még egy kutyát is, akik együtt osztoznak a szélfútta élményeken – a kicsik sokszor sisak nélkül, ami meglehetősen szokatlan. A kutyák számára pedig mindig van egy külön hely a robogók kormánya mögött, ahol kényelmesen elhelyezkedhetnek. Ezen kívül felfedeztem egy Európában még ismeretlen, ám izgalmas szolgáltatást: a motorbicikli-taxit. Az applikáció segítségével egyszerűen rendelhetjük meg, a sofőr készségesen ad sisakot, és már indulhatunk is a város felfedezésére.

Bár motorbiciklit még sosem irányítottam, már többször is volt alkalmam bérelni egyet. Egyszerűen csak odanyújtották nekem, anélkül, hogy a jogosítványomat vagy akár az útlevelemet ellenőrizték volna. Az első próbálkozásom során néhány balesethez közeli helyzetbe keveredtem, és végül az estét egy röntgenvizsgálattal zártam, mert a kezem megütődött. Szerencsére azonban komolyabb sérülés nélkül megúsztam.

A kambodzsai és kisebb vietnámi városok tömegközlekedése meglehetősen fejletlen. Kambodzsában az egyik legelterjedtebb közlekedési forma a tuktuk, ami egy motoros triciklihez hasonlít, és Indiában is népszerű. Vietnámban viszont ilyen járművet nem találkoztam. Mindkét országban viszont elérhetők a motorbicikli-taxik, amelyek szintén népszerű közlekedési lehetőséget kínálnak.

Az aszfaltozott utak állapota általában meglehetősen kedvező, azonban a Mekong-deltában a közlekedés nem éppen gyors, mivel a nagyobb utak is szinte minden települést összekötnek. Vietnámban a vonatközlekedés igencsak csalódást keltő, mivel nem létezik "generikus" vonatjegy, amellyel bármelyik járatra felszállhatnánk. Ezt a saját bőrömön tapasztaltam meg, amikor egy vidéki állomáson jegyet vásároltam a hírhedt Reunification Expressre, amely sajnos koszos, büdös, zajos és lepusztult környezetével nem éppen a legjobb élményt nyújtja. Kambodzsában mindössze egy vasútvonal található, amit sajnos nem volt lehetőségem kipróbálni.

Amit nagyon irigyelek a vietnámiaktól és a kambodzsaiaktól, az az alvóbusz. Ilyet Európában még nem láttam. Ezekben le kell vennünk a cipőnket, amelyet egy zacskóban vihetünk magunkkal. Kényelmesen elhelyezkedhetünk egy állítható ágyban, még takarót is adnak, és alhatunk a hosszabb utakon.