„Egy hajléktalan számára sokkal egyszerűbb újra talpra állni, ha kap egy kis szeretetet és támogatást – meséli Aknai Zoltán az interjú során.”
"Sokan a hajléktalanokra úgy tekintenek, mint akiknek nagy a szakálluk, koszos a ruhájuk, és kéregetnek. Ez a leegyszerűsített kép azonban távol áll a valóság bonyolultságától. A társadalom peremén élő emberek helyzete sokkal összetettebb, és az ellátórendszer tapasztalatai gyakran súlyos háttérben húzódó traumákról, mentális nehézségekről és rendszerszintű hiányosságokról tanúskodnak. Interjúnk során Aknai Zoltánnal, a Menhely Alapítvány ügyvezető igazgatójával beszélgettünk az emberi sorsokról, a láthatatlanságról, az előítéletekről és a lehetőségekről. Szó esett arról is, hogy mit jelent esélyt kapni az újrakezdéshez, és hogyan tudjuk támogatni a fedél nélkül élők elfogadását."
A 2024. októberi adatfelvétel során 7655-en, de ez csak azoknak a száma, akik akkor kapcsolatba kerültek a munkatársakkal és válaszoltak a kérdéseinkre. Pontos adatot azért nem tudunk mondani, mert egyrészt a hajléktalanságnak hatalmas a látenciája, másrészt, nagyon sok, félig legális módon lakó emberrel találkozunk. Ez igazából egy nagyon alulszabályozott és kontrollálatlan terület. A hajléktalanság persze valamennyire egy közmegegyezésen alapuló definíció, de az nem annyira korrelál a valósággal, vagy csak egy kicsit. Azoknak az embereknek a fele, akikkel foglalkozunk, jogi értelemben nem hajléktalanok, mert van valahol egy bejelentett lakcímük, de a körülményeik mégsem engedik meg azt, hogy ott is lakjanak. Nagyon sokan ki-be mozognak ebben a létformában valamilyen lakhatás, a szállások meg az utca között. Van, aki az év 365 napjából a nagyon hideg, téli időszakban 100-at éjjeli menedékhelyen tölt, de lehet, hogy tavasszal, amikor el tud menni dolgozni, odaköltözik egy barátjához, nyáron, jó időben pedig kimegy a parkba aludni egy takaróval.
A hajléktalan emberek sorsa abban rejlik, hogy mindannyian egy közös kihívással néznek szembe: a fedél nélküli élet nehézségeivel. Azonban az, hogy ki hogyan kerül ebbe a helyzetbe, minden esetben egyedi és különálló történet. Miközben a személyes háttér és az egyéni körülmények változatosak, a rendszer szintjén fennálló problémák – mint például a megélhetéshez szükséges jövedelmek alacsony szintje, a lakhatási körülmények tarthatatlansága, vagy a szociális támogatások hiányosságai – mind hozzájárulnak ahhoz, hogy emberek elveszítsék otthonukat.
Például az oktatás. Ha egy társadalmi réteg alacsony képzettséggel rendelkezik, és olyan hátrányos helyzetű településeken él, ahol nincs munkalehetőség - mint egy távoli kistelepülésen, ahol az emberek többsége segélyből vagy alkalmi mezőgazdasági munkákból tengődik -, akkor a gyerekek is ezt a mintát látják.
Generációkon átívelően öröklődhet az a fajta létbizonytalanság, amelyből rendkívül nehéz kiszabadulni, különösen akkor, ha az iskolai részvétel rendszertelen vagy hiányos.
A társadalmi mobilitás valóban létezik, hiszen sokan hagyják el szülőfalujukat, hogy városokba, majd akár nagyvárosokba, vagy külföldre költözzenek. Azonban ez a lehetőség nem mindenki számára nyitott. A hajléktalanok között is észlelhető ez a mozgás: sokan választják a külföldi életet, ahol kedvezőbb ellátást és empatikusabb hozzáállást tapasztalhatnak, így még hajléktalanként is emberibb körülmények között élhetnek, mint hazájukban. Ugyanakkor fontos megemlíteni, hogy az ő esetükben gyakran megjelennek pszichoszociális problémák vagy szenvedélybetegségek is. Azok, akik ilyen kihívásokkal küzdenek, nagyobb eséllyel kerülnek az utcára, különösen, ha a család vagy a szociális és egészségügyi rendszer nem tud megfelelő támogatást nyújtani számukra. Magyarországon sajnos nem létezik olyan átfogó ellátórendszer, amely képes lenne megakadályozni, hogy egy szenvedélybeteg vagy mentálisan beteg ember elveszítse családi környezetét, így sok esetben a hajléktalanság elkerülhetetlen következményként jelentkezik. Emellett a gazdasági tényezők is jelentős szerepet játszanak: a lakhatás Magyarországon rendkívül megdrágult, ami tovább nehezíti a helyzetet.
A megélhetési költségek, mint az élelmiszer, ruházat vagy közlekedés, szinte teljesen felemésztik a rendelkezésre álló pénzt. Ráadásul így teljesen lehetetlen tartalékot felhalmozni, nemhogy lakást vásárolni, ami már-már egy elérhetetlen álomnak tűnik.
Mivel a hajléktalanság elsődlegesen gazdasági kérdés, a lakhatás elvesztése sokszor nagyon gyorsan bekövetkezhet. Ha valaki dolgozik, de albérletben él, és elveszíti a munkahelyét, akkor rendkívül kevés ideje marad arra, hogy új állást találjon, és továbbra is fenn tudja tartani az otthonát. Még ha van is egy kis anyagi tartaléka - például egy havi fizetésnyi összeg -, az legfeljebb 30 nap mozgásteret ad. Ha ez idő alatt nem sikerül munkát találnia, akkor már alig van esélye arra, hogy ki tudja fizetni a bérleti díjat, és mivel nincsenek megfelelő támogatási rendszerek, vagy azok nehezen hozzáférhetők, könnyen lakhatás nélkül maradhat.
Sokan már eleve instabil lakáskörülmények között élnek, és nem ritka, hogy jelentős adósságok súlyát cipelnek. Ezek az adósságok gyakran olyan mértékűvé nőnek, hogy az érintettek elveszítik a kontrollt, és végül akár a lakásuk is veszélybe kerülhet.
A családi kapcsolatok megszakadása szintén jelentős szerepet játszhat a hajléktalanság kialakulásában. Sokan tapasztalják, hogy egy válás vagy párkapcsolat vége után az egyik fél hirtelen az utcára kerül, különösen, ha nem sikerül fair módon rendezniük a közös ingatlant, vagy ha az a fél, aki nem maradhat a gyerekekkel, nem rendelkezik alternatív lakhatással. Ha ehhez még lelki vagy mentális nehézségek is társulnak, a lakhatás elvesztése drámaian felgyorsulhat.
Általános tendencia, hogy az emberek a kisebb településekről nagyobb városokba vándorolnak, keresve a lehetőségeket, hogy kisvárosi életüket felcseréljék a nagyvárosi pezsgéssel. A következő lépés gyakran külföldi városok irányába mutat, mint például Bécs, London vagy Németország különböző régiói. Sokan közülük sikeresen új életet kezdenek, felfedezve a világ új dimenzióit. Ugyanakkor ritkábban, de előfordul, hogy egy városi hajléktalan úgy érzi, jobb esélyei vannak a vidék nyugalmában. Vannak, akik egy olcsón megvásárolt házban egy kis faluban vagy tanyán próbálnak boldogulni, önfenntartó életmódot kialakítva: állatokat tenyésztenek, kertet művelnek, vagy helyi termékeket készítenek. Az ilyen életforma azonban sajnos csak kevesek számára válik elérhető valósággá.
A hajléktalanság a szegénység legdrasztikusabb megnyilvánulása, mégis léteznek olyan emberek, akik képesek kilépni ebből a nehéz helyzetből. Azoknak, akik rövidebb ideig tapasztalják meg a hajléktalanságot, nagyobb az esélyük arra, hogy visszanyerjék lakhatásukat és munkájukat. Azonban a jelenlegi szociális ellátórendszer egyik legnagyobb problémája a társadalom elöregedése. A legfrissebb Február Harmadika felmérés szerint a hajléktalanok körülbelül kétharmada 50 évnél idősebb, és közel egyharmaduk már 60 évesnél is idősebb, ami komoly kihívások elé állítja őket. Ez rávilágít arra, hogy az idősellátási rendszerünk hiányos, sőt alulfinanszírozott: sok idős ember kénytelen hajléktalanszállókon élni, mivel az idősek otthonába való bekerülés szinte lehetetlen küldetés számukra.
Egyre több a nő, jelenleg 15-20 százalék körüli. Ennek részben az is oka lehet, hogy a nők az elmúlt évtizedekben valamelyest függetlenedtek, több a lehetőségük önálló életet élni. Ez azonban egyben nagyobb kockázatokat is jelenthet, hiszen a függetlenség nem mindig jár együtt megfelelő anyagi vagy társadalmi biztonsággal. Emellett a nők helyzete sokszor még bonyolultabb, mert gyakran kapcsolódik hozzá az anyaság is: szociális helyzetük miatt sokak gyermeke került állami gondoskodásba. Sokan pedig bántalmazó kapcsolat elől menekülnek.
Az egyik legfőbb akadály, ami sokakat visszatart a közösségi szállásoktól, nem más, mint a zsúfoltság. Gyakran előfordul, hogy négy, hat vagy akár tíz ember alszik egyetlen, szűk szobában, szorosan egymás mellett elhelyezett ágyakon. Ezen kívül a szállók általában szigorú időrendet követnek: például este 6-tól reggel 8-ig a vendégeknek bent kell tartózkodniuk. Ha valaki késve érkezik, könnyen lemaradhat a szállásról. Ráadásul, miután valaki bejut a szállóra, a mozgás szabadsága korlátozottá válik. Ha például este eszébe jut, hogy elfelejtette megvenni a tejet, már nem tud csak úgy kimenni, majd visszajönni. Ez a fajta kötöttség sokak számára rendkívül frusztráló lehet. A közös együttélés sem mentes a nehézségektől: egy szobában több idegen osztozik a térrel, mindannyian különböző szokásokkal és igényekkel rendelkeznek. Ha az egyik vendég olvasni szeretne, de a többiek már aludnának, kénytelen lekapcsolni a lámpát. Hasonlóképpen, ha valaki egy adott tévéműsort szeretne nézni, ám mások más preferenciákkal bírnak, alkalmazkodnia kell a közösség igényeihez.
Ez egy felnőtt embernek, aki már megszokta az önállóságot, kifejezetten megterhelő lehet - főleg, ha szenvedélybetegséggel vagy mentális problémával él, amely még inkább nehezíti a közösségi alkalmazkodást.
Egy újabb kihívás, hogy a szálláshelyek általában nemek szerint vannak elkülönítve. Ezért például házaspárok vagy élettársak gyakran nem tudják együtt elfoglalni a szobájukat. Ha mégis lehetőségük adódik erre, akkor is előfordulhat, hogy egy másik párral kell megosztaniuk a helyiséget, ami kétségtelenül kellemetlenségeket okozhat.
Engedj meg egy érdekes példát, amely jól tükrözi a korábban említett kihívásokat. A Vajdahunyad utcai szállónk egy félszuterén helyszínen található, amelyben 12 és 13 ágyas szobák sorakoznak. Az ágyak között mindössze 30 centiméter távolság van, ami rendkívül szűkös teret eredményez. Télen a szálló 52, nyáron pedig 46 férőhelyet kínál, ami viszont nem gátolja a népszerűségét: valamiért, talán a szociális munkások által kialakított barátságos légkör vagy az ottani közösség vonzereje miatt, estére szinte mindig megtelik, és ritkán marad üres ágy. A fekvése is előnyös, könnyen megközelíthető helyen helyezkedik el. Ugyanakkor sokan ragaszkodnak a megszokott környezetükhöz, különösen azok, akik a külvárosban élnek. Számukra a belvárosi költözés nem csupán egy új helyet jelent, hanem sok esetben a biztonságuk elvesztését is. A megszokott környezetben sokan úgy érzik, hogy védett és biztonságos térben élnek. Vannak olyanok is, akik saját "háztartást" működtetnek, még ha az egy nagyon egyszerű helyen, például gáz és víz nélküli kunyhóban is valósul meg. Ők ott találják meg a számukra megfelelő otthont, állatokat tartanak, és onnan indulnak el a munkába, legyen az bejelentett vagy alkalmi foglalkozás. Az ilyen helyzetek rávilágítanak arra, hogy az otthon fogalmának mélységei és személyes értelmezései mennyire eltérőek lehetnek.
Ez a helyzet jelentősen csökkentheti a hajléktalan emberek kedvét ahhoz, hogy belépjenek egy szállóra. Míg a vidéki területeken számos fejlesztés valósult meg uniós támogatás révén, Budapest esetében ez sajnos nem mondható el. Az Európai Unió ugyanis a fővárost a fejlettebb régiók közé sorolja, ami kevesebb forrást jelentett a korszerűsítésekhez. Ennek következtében sok budapesti szálláshely nem rendelkezik azzal a komfortszinttel, amelyet ma már elvárna egy európai polgár.
A pénzügyi helyzetek természetesen kulcsszerepet játszanak, és nem elhanyagolható az sem, ha valakinek olyan szakmai háttere és tudása van, amely lehetővé teszi számára, hogy boldoguljon a munkaerőpiacon. Ezeknek az embereknek talán könnyebb lehet a visszatérés a munka világába, viszont sokan közülük alacsony iskolai végzettséggel bírnak, hosszú időn át munkanélküliek, és nem rendelkeznek a szükséges lehetőségekkel ahhoz, hogy megfelelő, képzett pozíciót találjanak. Továbbá, sokakat sújtanak olyan pszichés problémák vagy szenvedélybetegségek, amelyek még inkább megnehezítik a helyzetüket, és emiatt tartósan képtelenek megőrizni munkahelyeiket. A hajléktalanságból való kikerüléshez azonban a gazdasági és lakhatási tényezők mellett legalább ilyen lényegesek az emberi kapcsolatok és a támogató közeg, amelyek segíthetnek az újrakezdésben.
Amikor valaki szeretetet, figyelmet vagy bátorítást kap - legyen az egy párkapcsolat, egy családtag vagy akár egy szakmai támogató -, az rendkívüli értékkel bír. Az ilyen kapcsolatok mélyen befolyásolják az életünket, és segítenek abban, hogy erősebbnek és magabiztosabbnak érezzük magunkat.
A jelenlegi ellátórendszerben számos olyan épület található, amelyek eredetileg nem lakhatási célokra készültek. Ezek az ingatlanok elavultak, rossz állapotúak, és sok esetben hosszú ideje nem estek át felújításon. Ahhoz, hogy ezek az épületek lakhatóvá és emberséges környezetté váljanak, jelentős anyagi forrásokra lenne szükség. Ráadásul úgy vélem, hogy nem az ellátórendszernek kellene megoldania a problémákat, hanem inkább az embereknek kellene helyzetük javításán dolgozniuk.
Nyugat-Európában vagy az USA-ban is találni példát olcsó, egyszerű apartmanokra, sorházakra vagy motelekre, ahol az emberek ideiglenesen, de önállóan lakhatnak, amíg rendeződik az élethelyzetük. Ha pedig valakinek hosszabb távon sincs lehetősége továbblépni, akkor ezek a lakások akár tartós megoldást is jelenthetnek - el kell fogadnunk, hogy van, akinek ez jelenti az elérhető lakhatást.
Mindig akad egy új kihívás, amelynek megoldására igyekszünk választ találni – legyen szó például jogszabályi változásokról vagy politikai döntésekről, amelyek hatással vannak a munkánkra. Az ellátórendszer széles spektrumában, az utcai szociális munkától a szállásnyújtásig számos területen jelen vagyunk, így lehetőségünk nyílik arra, hogy egy hajléktalan személy életének szinte minden szakaszában támogató kezet nyújtsunk. Célunk, hogy az utcáról elindulva egészen a lakhatásig kísérjük és támogassuk az érintetteket. Különböző programjaink a hajléktalanná válás megelőzésére összpontosítanak. Például segítünk azoknak a családoknak, akik lakhatási válságba kerültek, legyen szó súlyos adósságokról, végrehajtásokról vagy arról, hogy egy adott hónapban nem tudják kifizetni a bérleti díjat. Ilyen helyzetekben minden lehetséges erőforrást mozgósítunk: pénzügyi tanácsadást kínálunk, jogi egyeztetéseket folytatunk a végrehajtókkal, valamint felfedezzük azokat a rejtett kapcsolati hálókat, amelyek segíthetnek a rászorulóknak. Munkánk során arra törekszünk, hogy ne csak átmeneti megoldásokat nyújtsunk, hanem tartós és fenntartható változásokat érjünk el a közösségünkben.
Lesz egy élő könyvtár, ahol érintett embereket lehet "kikölcsönözni", és tőlük közvetlenül kérdezni az életükről. Emellett kerekasztal-beszélgetést is tartunk, ahol olyan cégek vesznek részt, amelyek már alkalmaznak hajléktalan embereket, segítve őket abban, hogy kilábaljanak a helyzetükből.
Az alaphiedelem gyakran az, hogy a hajléktalanok között csak a szakállas, koszos ruhájú, kéregető emberek találhatók. Valójában azonban ez a kép csupán a hajléktalanok egy szűk, nem teljesen reprezentatív csoportját fedi le. A valóság az, hogy sokan közülük aktívan dolgoznak, például a közterület-fenntartó szolgálatnál, ahol nap mint nap fáradhatatlanul tisztítják az utcákat. A hajléktalan szállók lakói is gyakran rendelkeznek valamilyen jövedelemmel, hiszen sok helyen a szállásért díjat kell fizetniük. Sajnos azonban sokuk keresete annyira alacsony, hogy az önálló lakhatás gondolata távolinak tűnik. Éppen ezért elengedhetetlen, hogy támogassuk őket olyan lehetőségekben, amelyek segíthetnek a kivezető utak megtalálásában. Az álláskeresés támogatása, a munkaadókkal való kapcsolatok építése kulcsszerepet játszik abban, hogy egy stabil munkahely és a rendszeres jövedelem révén a jövőbeli tervezés, például egy saját szoba vagy lakás spórolása valóra válhasson.
Az előítéleteket nagyon nehéz megváltoztatni, ehhez pozitív tapasztalatok kellenek, de ha újra jön egy negatív élmény, az könnyen visszaállít mindent az eredeti állapotba. Mégis segíthet, ha egy hangos, indulatos, agresszív ember láttán megpróbálunk arra gondolni, hogy egyszer ő is egy gyámolításra szoruló kisbaba, egy aranyosan nevető gyerek volt, csak lehet, hogy sosem kapta meg azt a szeretetet és segítséget, amire szüksége lett volna.
