**Kerettörténetbe ágyazott vádirat az orosz imperializmus ellen** Egy sötét, feszültségekkel teli világban, ahol a hatalom és a terjeszkedés vágyának szelleme mindennapos valóság, felmerül a kérdés: meddig terjedhet a gyarmatosítás árnyéka? Az orosz impe

Belegondoltunk-e, hogy a hangzatos, de mélyen hazug kijelentések és magyarázatok dacára a cári Oroszország, a Szovjetunió és a Putyin vezette Oroszország Föderáció - jogfolytonosan - imperialista (nagy)hatalom? Most éppen a hol nem létező, máskor pedig "náci uralom" alatt lévőnek hazudott Ukrajnát akarja "felszabadítani" és "megmenteni". Ahogy tette annak idején, mások mellett, a három kis balti állammal is.

Nagymamám nővére nem némának született. Az Észtország második szovjet megszállása alatt, amikor elhurcolták otthonából egy éjszakán át tartó kihallgatásra, valami megrendítő dolog történt: soha többé nem szólt. Reggel, amikor visszatért, úgy tűnt, minden rendben van, de azóta csak annyit mondott: "Jah, ära", ami magyarul annyit jelent, hogy "igen, nem." Soha nem ment férjhez, nem született gyermeke, nem tapasztalta meg a szerelmet. Élete végéig idős édesanyjával élt, kettesben. Talán most, a történelem újraíródásával, az orosz imperializmus nem csupán Kelet-Európa problémája? Lehet, hogy a világ végre képes meglátni Kelet-Európát, nem csupán Oroszország egzotikus kis hátsó udvaraként? Talán végre eltűnt az a torzító lencse, amely Kelet-Európát és a balti államokat mindig is a nyugati orientalizmus kereteibe szorította. Mindez Ukrajna bátor ellenállásának köszönhető, amelyben most végre hallom nagymamám nővérének elfojtott hangját.

A világszerte elismert, észt gyökerekkel bíró finn szerző legújabb művében, az "Ugyanaz a folyó" című könyvben, a nyitó és záró mondatok párhuzama világosan tükrözi Sofi Oksanen mesteri keretezését, mely reménnyel teli végkicsengést ad a történetnek. A kötet nem csupán Putyin Oroszországának hazugságokkal telített hódító hadjáratáról szól, hanem arra is rávilágít, hogy mindez a cári Oroszország óta fennálló történelmi örökség folytatása, amelyet a Szovjetunió is megörökölt, miközben a "testvéri egyenlőségről" és a "felszabadításról" szőtt illúziók ködébe burkolta a népek közötti valós kapcsolatokat.

Ez az esszégyűjtemény sokkal több, mint amit az alcíme, "Putyin háborúja a nők ellen", sejtet. Már ez a cím is erős állítást hordoz, de a tartalom még inkább megerősíti a jelentőségét. Az előszó alapján megtudhatjuk, hogy a skandináv szerző 2023 tavaszán a Svéd Akadémián tartott előadása inspirálta ezt a művet. Az előadás pozitív fogadtatására reagálva a szerző úgy döntött, hogy esszék sorozatává bővíti gondolatait, amelyek 2023-ban Finnországban, majd egy évvel később nálunk is megjelentek. Ez a kötet friss és figyelemre méltó olvasmány, különösen azok számára, akik eligibilis iránytűt keresnek a fake news, dezinformáció és összeesküvés-elméletek tengerében. Olyan világban élünk, ahol a hiedelmek és a tévhitek rendszeresen támadást indítanak a tények és a valós történelmi események ellen. Az esszék segítenek eligibilis perspektívát nyújtani, és értékes támpontokat adnak a valóság megértéséhez.

Oksanen sodró lendülettel, egyszersmind világosan és teljes egyértelműséggel fogalmazza meg mondandóját és kötetet már az elején tisztázza, nincs új a Nap alatt:

A becstelenség ciklikusan tér vissza, mint egy megfoghatatlan árnyék, mindig újra és újra megjelenve, hogy emlékeztesse az embereket saját gyengeségeikre.

A Tisztogatás című regényével a nemzetközi irodalmi színtérre berobbanó szerző határozott véleménye szerint a jelenlegi ukrajnai konfliktus olyan, mint egy régi, megismétlődő történet. Az 1940-es évek első felében már tapasztalt borzalmak újraélednek, Oroszország pedig ugyanazt a jól bevált forgatókönyvet követi, mint korábbi hódító háborúi során. A civilek terrorizálása, az elhurcolások, a férfiak meggyilkolása, a nők megerőszakolása, az oroszosítás, a kirakatperek és a hazug propaganda mind-mind a háború szörnyű arzenáljának részei. A választások elcsalása, a helyi kultúra eltüntetésére irányuló törekvések és az áldozathibáztatás módszere révén hatalmas menekültáradatot generálnak. A szerző emellett éles kritikát fogalmaz meg a nyugati vezetők és értelmiségiek irányába, akik szerinte nem ismerik eléggé az orosz imperializmus működési mechanizmusait. (Magyar olvasóként pedig a helyzet különösen aggasztó, hiszen Orbán Viktor és kormánya nem csupán védi ezeket a putyini álarc mögé bújt hazug, imperialista érdekeket, hanem ahol csak tudja, támogatja és kiszolgálja azokat, miközben az ukránokat és vezetőiket hibáztatja. Ilyen körülmények között pedig különösen aktuális, hogy elolvassuk ezt a kötetet.)

Gondolkodtunk-e már azon, hogy a három kis balti állam számára a második világháború nem 1945-ben, hanem csak 1990-ben zárult le? Ekkor, hosszú évtizedek után, Szovjet-Észtország, Szovjet-Litvánia és Szovjet-Lettország végre megszabadult az orosz medve szorításából, amely hosszú időn keresztül megfojtotta őket, és újra visszanyerte függetlenségét. A történelem e szakasza talán sokunk számára nem annyira közvetlenül érzékelhető, de a balti népek számára ez a szabadságért vívott küzdelem egy új kezdetet jelentett.

Ez a többlettudás mélyebb megértést nyújt Sofi Oksanen számára Oroszország Ukrajna ellen indított háborújáról, valamint az ott elkövetett számtalan borzalomról, amelyek dokumentálása még egy nagy csapat számára is szinte lehetetlen feladat, de elengedhetetlen. Gondoljunk Illjára, aki édesanyjával és nővérével menekül Kramatorszkból. Őt először a pályaudvar ellen végrehajtott bombázás túlélésére kényszerítik, melynek következtében 60 ember vesztette életét. Menekülés közben, amikor már az autójukban ülnek, egy ellenőrzési pontnál a telefonján felfedez egy régi képet egy randiapplikáción, amelyen zászlóval a kezében ünnepli Ukrajna nemzeti ünnepét. Az ezt követő szörnyű események során nyolc katona erőszakolja meg, és az egyenruhások még videót is rögzítenek a történtekről. Illja egyetlen bűne az volt, hogy megőrizte a múltját, emlékeit, és ezzel a legnagyobb árat fizette.

A nemi erőszak nem csupán a gyengébben lévőkkel szembeni gyáva hatalomfitogtatás, hanem a nők teljes dehumanizálásának szörnyű megnyilvánulása is. Ezt hangsúlyozza a finn író, aki e bűncselekményt háborús bűnnek tekinti, mintha valaki életét oltanák ki. Két szörnyű eset, a boszniai és a ruandai tragédia szolgál példaként, hogy mennyire súlyos ez a probléma. Megdöbbentő, hogy sok orosz katona a saját feleségeitől és édesanyjától kap felhatalmazást a tetteire, mindössze annyit kérve, hogy gumióvszert használjanak. Oksanen az esszékötet végén hangsúlyozza, hogy Oroszországnak és az orosz társadalomnak szembe kell néznie a múltjával, és ez elkerülhetetlenül el fog jönni. Az orosz családoknak és az embereknek egyszer szembesülniük kell azzal, hogy mit tettek az ukrán férfiakkal és nőkkel, valamint hogyan szerezték meg az elrabolt ékszereket. Miközben a nyugati világ számára felfoghatatlan ez a brutális bűncselekményáradat, az orosz hadseregben ennek nemhogy következményei nincsenek, de még a legmagasabb szinteken is hallgatólagos jóváhagyás övezi ezeket a cselekedeteket. A kötet tágabb perspektívája felhívja a figyelmet arra is, hogy a világtörténelem első, dokumentált nemi erőszakkal kapcsolatos ítéletét 1474-ben hozták, amikor Peter von Hagenbachot, a burgundi herceg szolgáját felakasztották. Ez az eset mérföldkő, mert először mondta ki egy bíróság, hogy a katonai tisztek felelősek az általuk irányított csapatok cselekedeteiért. A 21. századi Oroszországban azonban ennek a felelősségnek nyoma sincs, és a nyilvánosságra kerülő rémséges esetek csupán a jéghegy csúcsát jelentik.

Oroszország bűnösségének tagadása az Ukrajnában elkövetett atrocitásokkal kapcsolatban egy szomorú jelenség, amely a nemzetközi közvélemény és a jogi normák figyelmen kívül hagyását tükrözi. Putyin döntése, hogy kitünteti a bucsai tömegmészárlásban részt vevő 64. Független Motorizált Gyalogsági Dandárt, még inkább árnyalja ezt a képet, hiszen a hősiesnek kikiáltott katonai egység valójában a háborús bűncselekmények szimbólumává vált. A 2022 decemberében az orosz duma által kezdeményezett törvénytervezet, amely a katonák büntetőjogi felelősségre vonhatóságának eltörlését célozza, további aggasztó jele a jogállamiság eróziójának. Ez a lépés nemcsak a katonai magatartás megkérdőjelezhetőségét vet fel, hanem a társadalmi felelősségvállalás teljes hiányát is jelzi egy olyan országban, ahol a hatalom és a büntetlenség összefonódik. A kérdés, hogy „van ennél lejjebb?”, retorikai, de érdemes elgondolkodni rajta. Az ilyen intézkedések és döntések nem csupán egy politikai rendszer krízisét jelzik, hanem a morális iránytű teljes elvesztését is, amelynek következményei messze túlmutatnak Oroszország határain. Mindez arra figyelmeztet minket, hogy a nemzetközi közösségnek sürgősen cselekednie kell, hogy megakadályozza a további jogsértéseket és helyreállítsa a felelősségre vonás elvét, mielőtt még mélyebbre süllyednénk ebben a morális válságban.

Az orosz hatalmi struktúrák és az erőszakos megközelítések közötti jogfolytonosságra kiváló példa Putyin rendszere. Ez a rendszer nem csupán a múlt öröksége, hanem a hatalom gyakorlásának egy olyan formája, amely szoros összefonódásban áll a korábbi politikai gyakorlatokkal és ideológiákkal.

Az ősök örökségét követve, a mai "nácimentesítő" diskurzus csupán a múltbeli narratívák folytatása. A történelem során mindig a "felszabadítás" mítoszával próbálták igazolni az inváziókat, hódításokat és megszállásokat.

S mivel sem a cári Oroszországban, sem a Szovjetunióban, sem a mai Orosz Föderációban a demokratikus élet egyetlen eleme sem található - így szabad sajtó híján szabad közbeszéd sem -, ezért a teljesen félrevezetetett orosz nép elhiszi a mindenkori hatalom hazugságát. Így azt is, hogy a női jogok nem mások, mint gyanús és üldözendő nyugati importáruk.

Oksanen mélyrehatóan elemzi, miért ábrázolják Putyint oly gyakran félmeztelenül, és felfedi, hogy a politikai, hatalmi, gazdasági és társadalmi zűrzavar közepette, a jelcini éra végén, felkészült kémorvosok alapos kutatások eredményeként formálták meg azt a karaktert, amelyet Putyin, a volt NDK-s KGB-tiszt, megtestesít. Ebből világossá válik, hogy nem csupán véletlenszerű események sorozata vezetett hatalomra jutásához. Ugyanakkor érdekes kérdés, hogy a minden ideológiai keretet nélkülöző orosz vezető miként vált a világ legnagyobb területű országának és atomtömbjének teljhatalmú urává, mindezt rendkívül cinikus és etikátlan módszerekkel elérve. Oksanen példákon keresztül világít rá arra is, hogy míg a skandináv és balti államokban, valamint Ukrajnában a nők jelentős politikai és közhatalmi pozíciókat töltenek be, Oroszországban ennek éppen az ellenkezője figyelhető meg.

Az egymásra épülő és világosan megfogalmazott érvek sorozata révén a kötet végére egy összefüggő, Oroszországot bíráló vádiratként formálódik.

A háborús bűnök felelősségre vonása Putyin esetében nem lehet kérdés, még ha ennek megvalósulása rövid távon szinte lehetetlennek tűnik. De ez a téma sokkal mélyebb gyökerekre mutat rá, hiszen a jelenlegi konfliktusok mögött az orosz/szovjet/orosz imperializmus hatalmas árnyéka húzódik, amely sokkal fenyegetőbb a világ számára, mint ahogyan azt a legnagyobb nyugati think tankek is sejtik vagy előrejelzik. Sofi Oksanen könyve például nem csupán egy elméleti elemzés, hanem egy sürgető figyelmeztetés is, amely a nyugtalanságunkat és aggodalmunkat kifejezi, miközben arra ösztönöz, hogy mélyebben elgondolkodjunk a helyzetünkről és a lehetséges következményekről. Ez a mű egy világos, érthető segélykiáltás, amely arra késztet, hogy ne csupán passzívan szemléljük az eseményeket, hanem aktívan keressük a válaszokat és a megoldásokat.

A kötet egyik kiemelkedő érdeme, hogy a fordító, Panka Zsóka neve a címlapon szerepel, ami hangsúlyozza az ő munkájának jelentőségét a fordítás során. Ez nem először történik meg Oksanen műveinél, de mindig örömteli, hogy a fordító munkáját elismerik. Ugyanakkor sajnálatos, hogy a könyv elején nem található egy jól strukturált fejezet- és alfejezetjegyzék, ami megkönnyítené az olvasók számára a tájékozódást. Továbbá, nem meglepő, hogy Sofi Oksanen hivatkozásai között számos lábjegyzetben jelzett forrás - legyenek azok könyvek, tanulmányok vagy cikkek - magyar nyelven nem állnak rendelkezésre.

Sofi Oksanen legújabb műve, az "Ugyanaz a folyó - Putyin háborúja a nők ellen" című könyv, 2024-ben jelent meg a Scolar Kiadó gondozásában. A kötet 261 oldalon keresztül vizsgálja a női sorsokat a politikai hatalmak árnyékában, különösen Putyin politikai stratégiáinak következményeit a nőkre gyakorolt hatásuk tükrében. A művet Panka Zsófia fordította, és a szerző egyedi stílusával és érzékeny megközelítésével világít rá a női identitás és a hatalom dinamizmusára.