Hét lenyűgöző történelmi átverés, amit érdemes megismerni!

Teknősök, bor és megvadult ebek – avagy a híres görögök különös sorsa. A történelem lapjain sokszor találkozunk különös eseményekkel és váratlan fordulatokkal, amelyek a leghíresebb görög hősök és filozófusok életét is megpecsételték. Ki gondolta volna, hogy a bölcsesség és a harcosság világában a legmeglepőbb végzetek várnak ránk? Egy teknős, amely lassúságával és bölcsességével hirdeti az idő múlását, miközben a bor, a mulatság és a bőség szimbóluma, zűrzavart és örömöt hoz. És persze ott vannak a megvadult ebek, akik a hűség és a vad ösztönök kettősségét képviselik, s akik a legnagyobb hősöket is képesek meglepni. Ezen furcsa és izgalmas történetek tükrében fedezhetjük fel a görög kultúra sokszínűségét és mélységét!

A második világháború egyik meghatározó pillanata volt, amikor a szövetséges erők Észak-Afrika meghódítása után Szicília inváziójára tették meg az előkészületeket. Churchill és csapata tudatában volt annak, hogy a németek figyelme már a mediterrán térség felé irányult, ezért mesteri taktikával kívánták őket megtéveszteni. A cél az volt, hogy elhiggyék, a támadás valahol máshol fog zajlani, így elkerülve a váratlan meglepetéseket, és biztosítva az akció sikerét.

A brit titkosszolgálatnál dolgozó Ewen Montagu haditengerészeti tiszt egy zseniális tervet eszelt ki. Londonban felöltöztettek egy - kilétét tekintve máig rejtélyes - elhunytat a légierők őrnagyi egyenruhájába, zsebeit egy - a brit hadseregben igen gyakori - William Martin nevű brit őrnagy hamis dokumentumaival tömködték tele, illetve olyan, Eisenhowernek címzett iratokkal látták el, amelyek azt valószínűsítették, hogy a szövetséges invázióra nem Szicíliában, hanem 800 kilométerrel keletebbre, a görög szigeteknél, illetve Szardíniánál fog sor kerülni.

Ezt követően egy tengeralattjárón 1943 áprilisában Spanyolország déli vizeihez vitték a testet, és bedobták a tengerbe. Arra számítottak, hogy a spanyol hatóságok át fogják adni a németeknek. A "Vagdalthús hadműveletre" keresztelt trükk meglepő módon bevált, és bár állítólag néhány náci vezető sejtette, hogy ez csupán elterelő hadművelet lehet, a németek átcsoportosították erőiket, és ez megkönnyítette az 1943. július 10-én induló szicíliai invázió sikerét.

William Martin brit őrnagy zsebeit hamis iratokkal töltötték meg.

Han van Meegeren joggal pályázik a minden idők legnagyobb festményhamisítója címre. A két világháború között tevékenykedő holland rajongott a XVII. századi németalföldi festészetért, és stílusában is ahhoz hasonló műveket készített, amiért a kritikusok idejétmúltnak tekintették a művészt.

Elhatározta, hogy bolondot csinál az őt bírálókból, és belevágott a holland aranykor egyik kiemelkedő mesterének, Johannes Vermeernek a stílusának hamisítványainak készítésébe. A hamisítványai szinte nyom nélküli nyomokat hagytak maguk után; mesteri módon elsajátította a kor festékkeverési technikáit, és különös figyelmet fordított arra, hogy eredeti vászonra dolgozzon. Az első műve hatalmas szenzációt keltett, a szakma egyöntetű véleménye szerint Vermeer legszebb alkotása került ismét a felszínre.

Az eredeti elképzelése szerint ebben az időpontban le kellett volna lepleznie magát, ám ekkor felfedezte a folyamatban rejlő pénzügyi potenciált. Miután 520 ezer guldenért értékesítette egyik művét egy múzeumnak, ügyesen kihasználta a második világháború által kínált lehetőségeket, és ennek következtében számos titokzatos alkotás jelent meg a piacon.

A világháborút követően, Hermann Göring, Hitler legfőbb helyettese, egy eddig ismeretlen Vermeer-festményt talált a hagyatékában. Kiderült, hogy a művet Meegeren, a hírhedt hamisító, körülbelül másfél millió guldenért adta el neki. Meegeren azonnal letartóztatásra került árulás vádjával, és mivel halálbüntetésre számíthatott, végül kénytelen volt bevallani, hogy ő csupán egy hamisító. Azonban senki sem hitte el szavát, így a bírósági eljárás során a tehetségét tanúk előtt kellett igazolnia.

A "Van Megeren a műhelyében" című mű 1945-ben készült, és a témája a művész és a művészet kapcsolatát boncolgatja. A történet középpontjában egy tehetséges festő áll, aki a saját belső vívódásaival küzd, miközben próbálja megtalálni a helyét a világban. A mű a kreativitás, a szenvedély és a kétségek feszültségét ábrázolja, bemutatva, hogy a művészi folyamat nem csupán technikai tudás, hanem mély érzelmi és pszichológiai küzdelem is. A cselekmény során a karakterek fejlődése és a művészeti alkotás iránti vágyuk bemutatása révén a nézők bepillantást nyernek a művészet mögötti titkokba és a művész életének árnyoldalaiba.

Az eredeti tervek szerint a felépítése után tíz évvel, 1909-ben lebontották volna a párizsi világkiállításra készült Eiffel-tornyot, ám az még 1925-ben is állt. A fenntartási költségei hatalmas terheket róttak a francia államra. Az első világháború után a francia főváros számos lehetőséget nyújtott egy olyan tehetséges szélhámosnak, mint a Monarchiában született, öt nyelven beszélő, az óceánjárók játékasztalai mellett edződött Victor Lustig, aki továbbgondolta az újságokban olvasott, az Eiffel-toronnyal kapcsolatos híreket.Magát posta- és távközlésügyi miniszterhelyettesnek kiadva egyszerre öt híres ócskavas-kereskedővel hitette el, hogy le fogják bontani a hétezer tonnás vasszerkezetet.

A hazugság mestermű volt: az átvert kereskedők naivan elhitték, hogy a hatóságok nem szándékoznak nyilvánosságra hozni a tervet, sőt, titokban készülnek a főváros legkedveltebb attrakciójának eltüntetésére. Ráadásul még hálásak is voltak a "tisztviselőnek", aki megosztotta velük ezt az államtitkot, és tőlük várt ajánlatokat.

Másnap a csaló ügyes manőverezéssel válogatott a legjobb ajánlatok között, és végül nem csupán a torony vételárát csalta el a kereskedőtől, hanem a közreműködéséért járó csúszópénzt is zsebre tette. Ezt követően azonnal felpattant a Bécsbe tartó vonatra. A becsapott kereskedő szégyenkezve nézett vissza az eseményekre, és nem merte nyilvánosságra hozni a történteket, így Lustig nyugodtan visszautazhatott Franciaországba, hogy újra próbálkozzon a torony "eladásával". Második próbálkozása azonban már nem volt ilyen szerencsés: leleplezték, és menekülnie kellett.