"Filléres" karácsonyi emlékeim, amelyek 35 év távlatában is élénken élnek bennem.
Hamarosan elérkezünk az év utolsó hetéhez, amely egykoron Jugoszlávia területén a Jugoszláv Néphadsereg napjaként volt ismert, december 22-én. Ma már csupán emlék, és a hajdani hadsereg is a feledés homályába merült. Ez nem meglepő, hiszen a huszadik század végén meglehetősen szégyenteljes szerepet játszott a történelem színpadán. A nevével ellentétben a Milošević és Šešelj által megálmodott Nagy-Szerbia megvalósításáért "küzdött", amit a Dobrica Čosić által vezetett Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia (SANU) ideológiai keretei is támogattak, különösen a hírhedt Memorandum révén, amely 1985-1986 között készült. Az ilyen "tevékenységek", mint Vukovár elpusztítása vagy a Srebrenicában történt tömegmészárlás, mind-mind háborús bűnökként maradtak fenn a kollektív emlékezetben, és sokáig kísértik a régiót.
De nem is ez a legmegdöbbentőbb ma, hanem az a valóság, hogy Szerbia jelenlegi "politikai elitje" (amit inkább csürhének neveznék) teljesen képtelen szembesülni a múlt eseményeivel. Azok a "vezéregyéniségek", akik még mindig dominálják a politikai színteret, nem hajlandók vállalni a felelősséget a tetteikért és az általuk játszott szerepért.
Miközben nálunk a végső összecsapásra való felkészülés minden erejével zajlott (bár senki sem énekelte, hogy „ez a harc lesz a végső”), a szomszédos országban éppen az ellenkező irányú események bontakoztak ki: a román fegyveres erők a bukaresti utcákon tüntetőkkel szövetkeztek, míg Ceaușescu elnök (hogy pontosabbak legyünk, nevezzük inkább diktátornak) menekülni kényszerült a fővárosból. Az események gyorsan felgyorsultak, hiszen alig néhány órával később elfogták, és másnap - egy rendkívül felgyorsított eljárás keretében - feleségével, Elenával együtt halálra ítélték, majd az ítéletet azonnal végrehajtották.
Ugyanezen a napon Berlinben is történt valami rendkívüli, amire a helyiek három évtizeden át áhítoztak. A II. világháborút követően, amikor a város nyugati és keleti részre oszlott, végre megnyitották a Brandenburgi kaput, ezzel elindítva Németország újraegyesítésének történelmi folyamatát.
1989 karácsonyának péntekén, egy különleges esemény zajlott Oromhegyesen. Az iskola, mely hivatalosan Kis Ferenc Általános Iskola Arany János Munkaegysége néven futott - nem a neves író, hanem a II. világháborús Petőfi Brigád borbély-parancsnoka után kapta a nevét - megőrizte hagyományait. A karácsonyi tanítási szünet csupán egy napig tartott, de másnap az iskola tanulói és dolgozói egy szívhez szóló gesztussal akarták feldobni a Nagyszalontán élő diákok ünnepét, ahol a költő született. Összeállítottak egy szállítmány ajándékokat, hogy örömet szerezzenek a fiataloknak. Szerdán, dél körül indultunk el az iskolánk magyartanárnőjével. Tervezett érkezésünk előtt sötétedés, azonban miután átléptük a magyar-román határt, szembesültünk az akkori román valósággal: a falvak mind világítás nélkül maradtak, így csak lassan tudtunk haladni. Az internet hiányában – amely akkoriban még nem volt elérhető számunkra – csak a helyszínen értesültünk arról, hogy a városban csupán a középiskola őrzi a híres költő nevét. Így hát az ajándékokat a líceum egyik tanárnőjének adtuk át, hogy ő továbbítsa azokat a diákoknak. Ezzel a gesztussal nemcsak a költő emlékét tisztelegtük, hanem a közösség összetartozását is erősítettük.
Ezt követően indultunk (volna) vissza, de a sors, egészen pontosan az ottani kőolaj-kitermelő vállalat igencsak részeg gépkocsivezetője közbeszólt. Miközben kifaroltunk az iskola elől, valahol a távolban láttunk egy halovány fényt. Csakhogy annak forrása, az illető autója - a rendőrség megállapítása alapján - 120-140 kilométer óránkénti sebességgel haladt, miközben a hó szállingózott, így eltalálta az autónk hátsó részét, ami felgyorsulva elszakította az épület előtti kovácsoltvas láncot, majd felkenődött a kerítés egyik (a csatolt fénykép bal oldalán látható első) téglaoszlopára.
Nem tudom pontosan, hogyan sodródtam bele a történtekbe, de alig pár perccel az események után már a város rendőrfőnöke és csapata is megérkezett, sőt, a biztosítóintézet helyi képviselője is ott állt velük. Az autóbuszra várakozók is egyre többen gyűltek körénk, kíváncsian figyelve a kialakult helyzetet. A szomszéd utcában parkoló autó sofőrjét brutálisan kirángatták a járműből, és a rendőrök sűrű ütésekkel kényszerítették, hogy a helyszínre vezessék. A tömegben alig tudták kiszabadítani őt, majd rákérdeztek, hogy mi is történt valójában. A sofőr zavartan nézett rájuk, és csak annyit mondott, hogy semmire sem emlékszik, csupán arra, hogy egy-két pohárral emeltek a forradalom sikerére, mielőtt hazafelé indult volna.
A lényeg, hogy minden nagyszalontai segítőtársamnak mély hálával tartozom. Az ottani emberek bőségesen elláttak minket finom ételekkel és italokkal, és a városháza egyik meleg, barátságos termében pihentük ki magunkat. A helyi mezőgazdasági vállalat ügyes szerelői pedig egész éjjel fáradoztak az autónkon, hogy legalább el tudjunk gurulni hazáig. A biztosító intézet kiállított egy nyilatkozatot, amely megerősítette, hogy nem mi voltunk a gépjármű károsodásának okozói; ennek köszönhetően zökkenőmentesen átléphettük az országhatárt. Így jutottunk el Horgosra, ahol véglegesen otthagytuk az autót a szükséges javítások elvégzésére, minket pedig késő este gondosan visszaszállítottak Oromhegyesre.
A címben Bródy János szavait idézem "szabadon", mert a valóság az, hogy hiába érkezett meg a biztosító kifizetése (körülbelül két év elteltével) egy csekélyke dollár formájában, a veszteségem sokkal jelentősebb volt – nem fillérekben, hanem akkoriban még divatos német márkákban mérhető, amelyek áldozatul estek ennek az izgalmas kalandnak!
