**DUOL - Az Én Történeteim: 26. Rész** Ahogy a nap lassan lement a horizont mögött, és a csillagok fényesen kezdtek ragyogni az égbolton, úgy éreztem, hogy egy újabb fejezet kezdődik az életemben. Az utam során számos kalandon mentem keresztül, de ez a r

A 19. részben említettem, hogy 1989-ben, miután a fiam sérülése és gyógyulása lezajlott, aktívan részt vettem a református közösség életében. Műszaki és pénzügyi háttérrel rendelkező presbiterként (vezetőségi tagként) irányítottam a templom és környezete felújítási projektjeit, miközben minden egyházi eseményen ott voltam, hogy támogassam a közösséget.

1995 novemberének végén, már a Magyar út 66. szám alatt éltünk, abban a vertfalú kis házban, amikor Kassai Sándor tiszteletes úr felesége, Marika, telefonált. Hangjában aggódás és kétségbeesés volt, amikor közölte, hogy Sanyi bácsi rosszul lett, és sürgős segítségre van szüksége. Bár Marika már értesítette a mentőket, a nagy hó akadályozta őket, és így nem tudtak bejutni a kórházba.

Rögtön felhívtam Móricz Zoltánt, az egyik szomszédomat, aki vállalkozóként dolgozik, és akiről tudtam, hogy rendelkezik egy terepjáróval. Ezzel a megbízható járművel ketten elfuvaroztuk Sanyi bácsit a Dunaújvárosi kórházba.

A kórházban hálás szavakkal fogadták a segítségünket, és átvették a beteget. Boldog szívvel távoztunk, örömmel töltött el minket, hogy hozzájárulhattunk a gyógyulásához. Egy hét elteltével azonban megkérdeztem Marikát: - Hogy van a Sanyi bácsi? - Szomorúan mesélte, hogy a helyzet súlyosra fordult, és az intenzív osztályra került, ahol sajnos úgy tűnik, hogy már nem tudnak rajta segíteni. Elhatároztam, hogy ellátogatok a kórházba, és amikor megérkeztem, valóban szívfájdító látvány fogadott: Sanyi bácsi nagyon rossz állapotban volt, és a végtagjai már kezdtek lebénulni.

A presbitérium nevében, (de felhatalmazása nélkül) beszéltem a főorvos asszonnyal, aki ismert a fiam esete óta és elmondta, hogy a Sanyi bácsinak időskori agylágyulása van és gyors leépülése várható. Ki fogják adni, mert ezt nem tudják gyógyítani. Jó, hogy vannak akik gondját fogják viselni. Elmondtam, hogy egy hete még semmi baja sem volt és kértem, hogy járuljon hozzá, hogy elvitessük az Amerikai úti idegsebészetre, hátha tudnak rajta segíteni.

A főorvos asszony válasza az volt, hogy ennek nincs sok értelme, de ha sikerülne megoldani a helyzetet, akkor készségesen hozzájárulna. Ezt követően telefonon felvettem a kapcsolatot a fiam korábbi orvosával, Dr. Szeifeltel az Amerikai úti kórházban. Ő azt javasolta, hogy írjunk egy levelet a kórház igazgató főorvosának, Dr. Nyári Istvánnak, és kérjük meg, hogy fogadják be a beteget.