Dumdum golyók a szabadságharcosok ellen – emlékezetes pillanatok a 69 évvel ezelőtti, 1956-os forradalom és szabadságharc történetéből. E különleges események során a magyar nép bátorsága és elszántsága nemcsak a megszállók ellen irányult, hanem egy új jö
A dumdum golyó, amikor behatol az emberi testbe, belül robban és súlyos, sokkoló sérüléseket okoz, hatalmas üregeket képezve a szövetekben és szétzúzva a csontokat. Ezt a kegyetlen fegyvert a szovjet katonák vetették be a forradalmárok ellen, miközben lánctalpas tankjaikkal, tízezrével özönlöttek Budapest utcáira. Még a huszadik század elején a hágai bíróság kifejezetten megtiltotta, hogy a harcoló felek dumdum golyót használjanak. Azonban egy kommunista diktatúra alatt szenvedő nemzet nem számított harcoló félnek a szovjetek szemében, így lelkiismeret nélkül vetették be ezt a szörnyű lőszert a pesti és budai fiatalok, munkások és egyetemisták ellen, akik hősiesen küzdöttek a szabadságukért.
Dumdum golyóval lőtték le négy fiatal életét, akik mindössze 13 évesek voltak, és akik osztálytársaim voltak: Attila, a magas fiú, Jani, a bátor bokszoló, Gábor, a tehetséges szavaló, és Ervin, a kiváló matematikus, aki másoknak készítette a puskákat. Mindannyian a Móricz Zsigmond Körtéren vesztették életüket. Hősiesen harcoltak hazájukért, benzines palackokat ragadva a szovjet tankok ellen, de végül egy kegyetlen lövés vetett véget az életüknek.
Már azok is kevesen vannak az élők közül, akik egyáltalán megélték ötvenhatot és beszélni tudnak a magyar nép felkeléséről, hősies küzdelméről, akkor a világ legnagyobb szárazföldi hadseregével, a szovjettel szemben. Harmincöt évvel ezelőtt nem értettem, hogy miért éreztek kényszert az életben maradt forradalmárok - Pongrátz Gergely és Ödön, Wittner Mária a halálra ítélt, Hegedűs László, a mentős, Hrozova Erzsébet, a dupla nullás ügy életfogytosa, Vanek Béla, Rácz József, Tollasi Ilona, Fónay Jenő, dr. Horváth János, Regéczy-Nagy László és hosszú a sor - hogy beszámoljanak egy nép, Magyarország felkeléséről a fővárosban és a vidék településein egyaránt. Azt akarták, hogy ne vesszen feledésbe az igazi ötvenhat, amit a kommunisták, a balliberálisok folyamatosan el akarnak rabolni tőlünk, a magyaroktól.
Ezért úgy érzem, hogy kötelességem megosztani mindazt, amit tapasztaltam, amit megéltem, és aminek tanúja voltam. Nem véletlen, hogy 2003-ban éppen az "Ötvenhat arcai" című kötetem látott napvilágot, majd sorra követték ezt a többi művem, mint az "Ötvenhat ötven éve" és az "Ötvenhat lövészárkai".
A ,,ruszkik haza" 1956 október 22-étől meghatározó élményem lett. A Gellérthegyen a Kocsis réten fociztunk az osztálytársaimmal együtt, amikor megjelent a füves pályán apám. S csak ennyit mondott nekünk:
Ettől kezdve megváltozott az életünk hosszú időre. A megszállók és a Rákosi-féle kommunista diktatúra ávéhásai fenyegető valóságot jelentettek mindannyiunk számára. Egyetemisták a Gellért-téren leverték a szovjet emlékműről a vörös csillagot, ugyanezt tették a Ménesi úton az államosított lazarista katolikus szerzetesek kolostorának tornyán díszelgő vörös csillaggal is. Fiatal srácok másztak fel az egykor keresztet tartó torony szédítő magasságába és úgy fűrészelték le a gyűlölt jelképet. Sokan aggódva nézték, a sikeres művelet nagy éljenzésbe, tapsba torkollott. Nem sokkal később ledöntötték a Citadellán, a Szabadság szobor talpazatán álló szovjet katona bronzból öntött alakját. Majd fegyveres diákok, munkások, egyetemisták, értelmiségiek, Gerőék parancsát megtagadó, hazaszerető katonák felvették a harcot a Bartók Béla - és a Fehérvári útról harckocsikkal beözönlő szovjet katonákkal szemben.
