A brit katonák a lehetetlen helyzet nyugodt magabiztosságával őrizték Hongkongot, mintha a sors fintorától megvédett terület lenne.

Az utolsó szamuráj harminc évvel a világháború befejezése után döntött úgy, hogy leteszi a fegyvert.

A döntés már jóval a háború kitörése előtt megszületett. Japán inváziója esetén Nagy-Britannia nem látott semmiféle lehetőséget arra, hogy megakadályozza kínai koronagyarmatának elfoglalását. Winston Churchill miniszterelnök utasította William Maltby vezérőrnagyot, hogy minden lehetséges módon késleltesse az elkerülhetetlent: folytasson elnyújtott védekezést a szárazföldön, majd vonuljon vissza Hongkong szigetére, amíg végül kénytelen nem lesz megadni magát.

A miniszterelnök abban reménykedett, hogy a védhetetlen Hongkongban kifejtett ellenállás időt kölcsönöz majd a Malájföldet és Szingapúrt védő csapatoknak, stratégiai fókuszát ezekre helyezte.

A terveknek megfelelően, a második világháború európai színterének 1939-es kezdetétől fogva a Royal Navy fokozatosan átcsoportosította nyílt vízi hadihajóit Hongkongból Szingapúrba. E lépés célja az volt, hogy megakadályozzák a japánok számára a hajók zsákmányolását. 1940 végére az 5. cirkálóraj teljes flottája, mind a 12 hajó elhagyta Hongkongot, amelyet követett a 4. tengeralattjáróflottilla kilenc járműve.

1941-ben Hongkongban az indiai gyarmati csapatok jelentős szerepet játszottak a város védelmében. A brit gyarmati erők részeként a helyi lakosság támogatásával próbálták megállítani a japán inváziót. Ezek a katonák, akik Indiából érkeztek, nemcsak harci tapasztalataikat hozták magukkal, hanem a kultúrájukat és hagyományaikat is, ami különleges színt adott a város védelmének. A harcok során bátorságukkal és elszántságukkal próbálták megvédeni Hongkongot a külső fenyegetésektől, miközben az életük kockáztatásával is hozzájárultak a gyarmati erők összefogásához a város védelme érdekében. Ez a korszak nemcsak a katonai történelem része, hanem egyben a különböző kultúrák találkozásának és együttműködésének is színtere volt.

Amikor 1941. december 8-án a japánok megindultak Hongkong ellen, a kikötőben horgonyzó három rombolóból kettő ugyancsak kereket oldott, így a hátramaradó HMS Thracian lett a brit flotta legnagyobb hajója Kínában. Mellette csak az HMS Tamar parancsnoki hajó, hat különféle méretű ágyúnaszád, a 2. torpedóflottilla nyolc hajója, a kikötő különféle kisegítő hajói, egy katonai szálláshajó, valamint egy hálóvető hajó maradt Hongkong kikötőjében.

A Royal Navy flottájából csupán az HMS Peterel ágyúnaszád és egy 93 tonnás vontatóhajó, az HMS Ah Ming tartózkodott Kínában, egészen pontosan Sanghajban, a Huangpu folyón. Emellett három további naszád is elindult a kínai belső területek felé, hogy elkerüljék a közelgő japán erőket. Ezeket a brit hajókat a helyi brit személyzet átadta a Csang Kaj-sek vezette kínai nacionalistáknak, akik a Kuomintang színeiben harcoltak.

Miközben a Peterel elsüllyesztése zajlott Sanghajnál, a japán 38. hadosztály katonái elindultak, hogy átkeljenek a Sencsen folyón, amely a határt jelentette Kína és Hongkong között. A támadók jelentős létszámfölényben voltak a Maltby által vezetett 10 000 fős nemzetközösségi és gyarmati erőhöz képest, akik közül sokan csupán nemrég érkeztek a gyarmatra, és tapasztalatlanok voltak a harci helyzetekben.

A brit légierő, más néven a Royal Air Force, gyakorlatilag eltűnt a térségből, és a hongkongi Kai Tak légibázison csupán néhány megöregedett Vickers Vildebeest torpedóbombázó és két Supermarine Walrus repülőcsónak maradt. Sajnos, a japán erők már az első napon súlyos csapást mértek a bázisra, elpusztítva a walrusokat és a torpedóbombázók közül kettőt is.