Aranysárga és fehér - Ez is, az is, amaz is.
Zalai viszonylatban az én dűlőm mindenki szerint igencsak meredek volt. A traktorosok egytől egyig elhúzták a szájukat a szántástól, így végül lóval kellett előkészítenem a talajt a telepítés előtt. Hatalmas büszkeséggel töltött el, hogy a Hazanyúló szőlője csodásan érlelődött. De nem csupán a szőlő miatt volt érdemes említeni ezt a helyet; volt egy másik érdekessége is, amelyet inkább Jóska szomszéd különleges tehetségének tudok be. Jóska, aki gépjárműoktatóként dolgozott, az életét nem éppen a legjobb módon élte, hiszen a munkája mellett rendszeresen a pohár fenekére nézett. Persze, az igazság az, hogy időnként a jogosítványát is elvették, ilyenkor pedig gyorsan raktárosi állást keresett, ahol - meglepő módon - néhány napon belül mindig munkahelyi baleset érte. Így aztán a zalakarosi fürdőben töltötte az időt, lábadozva a biztosítójától kapott pénzből. De ami a legérdekesebb volt, az Jóska szomszéd gyakori mutatványai, amelyek mindig felkeltették a falu érdeklődését.
Átjött a déliről hozzám, a nyugati dűlőre, és mondta az igét. Közben öblögette a kancsót - kancsóból ivott, nem pohárból -, majd a prédikáció egy pontján kezembe nyomta a cibóriumot, és legurult a hegyről. Jóska szomszéd rendre sztoikus nyugalommal adta meg magát az élet végzéseinek, mint például, hogy a részeg embernek az a sorsa, hogy leguruljék a hegyről. Fatalista volt a maga módján. Elsőre igen aggódtam érte, de aztán lassan megszoktam a dolgot. Félórára, órára rá visszakapaszkodott józanodó derűvel, és röviden kommentálva a helyzetet visszadöcögött a maga földjére. Ilyeneket mondott. "Lemértem a birtokát, megvan centire!" Vagy: "Legalább egyszer jutnék el a tengerig!"
Jóska, a szomszéd, akiről mindenki tudta, hogy az élet apróságait gyakran figyelmen kívül hagyja, a fűnyírás idejére mintha egy másik világba lépett volna. Amikor először szembesültem vele, azt hittem, egy sci-fi filmből lépett ki. Fehér, egészen a lábáig érő rugdalózóban, egy hálós, fehér fejfedővel a fején feszített, miközben a fűkaszát kezében tartva elbánott a gyomokkal. Amikor a borra vágyott, ahelyett, hogy levetette volna a „szkafanderét”, inkább úgy döntött, hogy a kancsót is így, ebben a különös öltözetben fogja átadni. A szertartás menete ismerős volt: öblögetés, ivás, gurulás. Az eső utáni csúszós agyag igazi kihívást jelentett, a visszakapaszkodás során nem egyszer megcsúszott, és fehér ruhája foltokkal borítva jelezte a küzdelmet. "A fogam arany, a ruhám sárfehér," mondta nevetve, majd fülön ragadta az italt, és otthagyott, mint aki egy űrutazásra készül.
