Lehetséges, hogy a Párizs-Berlin páros újra az Európai Unió hajtómotorjává lép elő?
Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata. A cikkek a szerzők véleményét tükrözik, amelyek nem feltétlenül esnek egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával. Ha hozzászólna a témához, küldje el cikkét a [email protected] címre. A megjelent cikkek itt olvashatók.
A kollektív emlékezetben Németország és Franciaország második világháború utáni megbékélése nem csupán egy történelmi esemény, hanem a nyugat-európai stabilitás és kiszámítható fejlődés biztosítéka is. Ez a folyamat szorosan összefonódott Konrad Adenauer és Charles de Gaulle nevével, akiknek vezetésével a két ország közötti viszony új alapokra helyeződött. Az 1963. január 22-én aláírt Élysée-szerződés mára a francia-német barátság szimbólumává vált, egyfajta alapító mítosszá, amely a két nemzet közötti együttműködés eszményét hirdeti. E fejlődés gyökerei azonban már korábban, Robert Schuman és Jean Monnet közös kezdeményezéseiben keresendők, akik a francia-német kapcsolatot egy különleges kapocsként azonosítva új távlatokat nyitottak a nyugat-európai országok közötti együttműködés előtt.
Ezt a "különleges házasságot" a kelet-európai rendszerváltás időszakáig minden német kancellárnak és francia elnöknek ápolnia kellett, és számos figyelemre méltó, előremutató eredmény született. A "nagy öreg", a pfalzi származású Helmut Kohl annyira magasra helyezte az együttműködés mércéjét, hogy utódja, Gerhard Schröder sokáig nem tudta megugrani azt. Eleinte Nagy-Britannia közelségét kereste, azonban hamarosan rá kellett jönnie, hogy a francia-német tengely nélkül az európai politika hatékonysága jelentősen csökkenne. A két ország közötti együttműködés nem csupán a bilaterális kapcsolatokra, hanem az egész kontinens stabilitására is kihatott, így a kancellárnak elengedhetetlen volt, hogy újraértékelje prioritásait, és visszatérjen a hagyományos szövetséghez.
A francia és német együttműködés szoros kapcsolata páratlan jelentőséggel bír, és nincs más lehetőség, amely ennyire képes lenne garantálni a stabilitást és a fejlődést.
A kezdeti, kifejezetten konfliktusos időszakot követően egy szoros és gyümölcsöző kapcsolat bontakozott ki közte és Jacques Chirac között, amely nemcsak politikai, hanem személyes síkon is megmutatkozott. Ezt a kölcsönös bizalmat közös külpolitikai kezdeményezések és gazdasági intézkedések fémjelezték.
2005 őszén Angela Merkel személyében egy rendkívüli politikai alak került a német kormány élére, aki az NDK-ban nevelkedett, így eltérő háttérrel és nézőponttal érkezett a politikai színtérre, mint a hagyományos nyugat-német politikai elit. Franciaország és a francia-német barátság nem volt a mindennapjainak szerves része, hiszen Merkel számára ezek a normák a szocializációja során nem formálódtak meg. Megválasztása nem csupán azt jelentette, hogy Németország első női kancellárját üdvözölhetjük, hanem ő lett az első olyan vezető is, aki már a második világháború után született. A francia-német viszonyokkal való komolyabb ismerkedése a 90-es évek elején kezdődött, amikor még Helmut Kohl, a tapasztalt kancellár, mentoraként támogatta őt a politikai pályán.
Merkel hosszú kancellársága idején több francia kormányfővel is együttműködésbe került, és mindvégig megőrizte higgadt, kiszámítható, stabil vezetői szerepkörét. Különösen, mivel a kapcsolat során Franciaország rendszerint súlyos krízisekkel küzdött: előbb az uniós alkotmánytervezet alapító ország általi elutasításával, majd a globális gazdasági és pénzügyi válság begyűrűző következményeivel és az euró-válsággal, végül a belpolitikai kiszámíthatatlanság és instabilitás rémével. Ehhez járult még a Brexit megoldhatatlan problémaköre, majd az egyre erőteljesebb euroszkepticizmus politikai térnyerése és olyan külpolitikai kihívások, mint a szíriai polgárháború, az Iszlám Állam jelenléte vagy a líbiai anarchia.
Eme tapasztalatokból is fakadt az a törekvés, hogy a korábbi nagy elődök példáját követve megfelelő kereteket biztosítson utódai számára a német-francia kapcsolatok elsőbbsége tekintetében. Ennek keretfeltételei Emmanuel Macron elnökké választásával váltak teljessé:
Mindkettőjüknek volt egy közös víziója arról, hogy milyen irányba kellene fejlődnie Európának.
Ezt a közös víziót, ami jelentette a kisebb függőséget az Egyesült Államoktól, egy innovatívabb és zöldebb Európa megteremtését és egy nemzetközileg is értékelhető biztonsági szerepkör megjelenését, nem utolsósorban Donald Trump első elnökségének döntései is motiválták.
Szintén szerepet játszott a közös utak keresésében az orosz-ukrán háború első felvonása és a Krím annexiója, valamint az egész Európát két vállra fektető migrációs krízishelyzet. Így a tandem a mindennapi apró lépések mellett komoly nagy ugrásokkal is észrevétette magát: sor került előbb a Mesebergi nyilatkozat aláírására (2018), majd az Aacheni Szerződés (2019) megkötésére is, amelyek kijelölték a követendő utat a jövő német kancellárjai számára.
Angela Merkel távozása után Olaf Scholz világosan elmozdult a korábbi irányvonalról, és lényegesen eltérő szemlélettel közelítette meg a francia kapcsolatok ügyét.
Rövid, de történelmileg jelentős időszakában, amelyet sokan átmenetinek ítélnek, a francia-német kapcsolatokban nem bontakoztak ki olyan nagyszabású projektek, mint amilyenekre talán számítani lehetett volna. Ez a három év a két legnagyobb uniós állam közötti kapcsolatok stagnálásának időszakaként kerül be a történelem lapjaira.
Bár számos, régóta fennálló téma okoz megosztottságot és feszültséget, a felek mégsem hajlandók közeledni egymáshoz, és így nem tudnak előrelépni. Olyan alapvető politikai kérdések, mint az atomenergia jövője, az uniós adószabályok, az európai védelmi együttműködés vagy az EU bővítési lehetőségei, különösen a Nyugat-Balkán kapcsán, megválaszolatlanul maradtak.
A felelősség világosan megfogalmazható... 2021 decemberi hivatalba lépése óta Scholz többször is elmulasztotta, hogy megfelelően koordinálja a lépéseit francia partnerével. Ez különösen aggasztó egy olyan új külpolitikai helyzetben, ahol Európának számos kihívással kell szembenéznie: az orosz agresszió következményeivel, a háború miatt elszabadult energiaárakkal, a globális terrorizmus újabb fenyegetéseivel, valamint az egyre növekvő kínai gazdasági versennyel.
A feszült légkör ellenére meglepő döntés született: 2022-ben először a történelem során a francia-német miniszteri tanács rendszeres éves ülését elhalasztották. A helyettesítő rendezvény, amelyet 2023 októberében Hamburgban tartottak meg „első közös kabinetülés” néven, nem hozott várva várt áttörést. Bár a mesterséges intelligencia és az európai versenyképesség kérdései terítékre kerültek, a valósággal szembesítő, érzékeny témák kimaradtak a diskurzusból. Így a közös jövőkép, amely egyesíthette volna a feleket, végleg elhalványult.
Azóta pedig mindkét vezető komoly belső gondokkal küzdött. Franciaországban Macron elnök 2022-ben elvesztette abszolút többségét a nemzetgyűlésben, majd előrehozott választások és több rövid ideig kormányzó miniszterelnök tette instabillá az országot. Németországban pedig súlyos tartományi kudarcok után, szintén előrehozott választásokon bukott meg véglegesen a Scholz-kabinet. Emellett a költségvetési helyzet is feszült mindkét országban: Franciaországban azért, mert a belső problémák épp a költségvetés elégtelenségéből fakadnak, Németországban pedig azért, mert a vörös-zöld kisebbségi kormány már nem tudta elfogadni a 2025-ös költségvetést.
A francia politikai közvélemény jelentős része bizakodással tekint Friedrich Merz kancellársága elé. Számos véleményformáló és politikai elemző osztja azt a meggyőződést, hogy Németország gyors ütemben túlléphet a jelenlegi bizonytalanságon, és az új kereszténydemokrata kabinet Merz vezetésével visszatérhet a párbeszéd és együttműködés szelleméhez. Merz frankofil identitása sok francia politikust megnyugtat, hiszen úgy vélik, hogy a konzervatív politikai iskolákban szerzett tapasztalata és az Európai Parlamentben eltöltött idő hozzájárulhat egy hatékonyabb, együttműködőbb politikai környezet kialakításához. Továbbá, Merz gazdasági életben szerzett tapasztalatai és jelentős vagyoni háttere, amely hasonlít Macronéhoz, szintén kedvező jelként értékelhetőek. E hasonlóságok erős alapot adhatnak a két vezető közötti párbeszédhez és együttműködéshez.
Emellett az aktuális "világrendetlenség" is az egymás felé nyitást segítheti, hiszen az Egyesült Államok Trump második elnökségének elején még inkább kiszámíthatatlanabb partnerként mutatkozik be, mint bármikor korábban. Reménykedésre ad okot, hogy a kijelölt új német kancellár korábban ellenzéki vezetőként, 2023 végén Macron meghívására az Élysée-palota vendége volt. A beszélgetés és sajtótájékoztató során többször is azzal vádolta Scholzot, hogy nem tesz elég erőfeszítést a Franciaországgal való kapcsolatok javítására. Hasonló látogatásra történeti távlatban sem került sor korábban.
Az elmúlt évek alatt Scholznak és Macronnak nem sikerült lefektetnie az alapokat egy egységes, szuverén, erős európai vezetés számára.
Éppen ellenkezőleg: a két vezető, akik vagy megbuktak nemzeti pozíciójukban, vagy súlyos kritikák kereszttüzébe kerültek, számos nézeteltérésükkel inkább csak zűrzavart keltettek az EU többi tagállamában. Így hát nem meglepő, hogy az új kereszténydemokrata kabinet hagyományosabb, frankofil politikájához és Macron évtizedes európai tapasztalataihoz fűzött nagy remények egyre inkább felcsillannak. Ezek a tényezők akár megerősíthetik a tandem működését, és újra világos irányt adhatnak a közösségnek számos fontos kérdésben.
A két politikus viszonyában egyértelműen Macron lehet a tapasztaltabb, ravaszabb európai szereplő, aki hajlandó korábbi uniós vízióihoz felzárkózni és diktálni a tempót a biztonsági együttműködés, a gazdasági versenyképesség, a modernizáció és digitalizáció terén. Az erre való szándék egyértelművé vált Macron elnök elmúlt napi megnyilatkozásaiból és terveiből is, különösen, hogy szóhasználatában ő is egy új korszak hajnaláról beszél a világpolitikában. Így Batsányi Jánost parafrazeálva mondhatjuk, hogy a következő időszakban
Figyeljünk oda, mert érdemes a figyelmünket Párizsra és Berlinre irányítani!
