A kiváló élet megtestesítője
Tizenöt éves koromban szembesültem először a disszidálás fogalmával. Ez volt az az időszak, amikor még a határok átlépése illegálisnak számított, és az emberek titokban keresték a szabadságot. A gimnáziumban volt egy fiatalember, aki két évvel felettem járt, egy rózsadombi srác, aki szenvedélyes hegymászó volt és Hamvas Béla műveiért lelkesedett. Tőle sokat tanultam az élet különböző aspektusairól, beleértve azt is, ahogyan ő a kivándorlást "megpattanásnak" nevezte. Fél évet töltött egy olasz menekülttáborban; mi, a barátai, mindent eljuttattunk neki, amire szüksége volt, a zokniktól kezdve a könyveken át egészen a tigris szofikig. Ma Manhattanben él, ahol a művészeti faiparban vállalkozik, és látszólag boldogan éli az életét. Soha nem tért vissza, még látogatóba sem. Filozófiai tanulmányai során döbbent rá, hogy a rendszer nem tűri a szabad véleménynyilvánítást. Egy másik ismerősöm, aki szintén a gimnáziumunkba járt - egy erős, óbudai intézmény, tele okos és igazságérzettel bíró fiatalokkal - szintén érdekes utat járt be. Ő három évvel felettem volt, és hiába érte el a maximális pontszámot, hosszú haja miatt nem vették fel a BME villamosmérnöki karára. Ez annyira felbosszantotta, hogy Bécsig rohant, ahol új életet kezdett. Később, már a '90-es években, visszatért Magyarországra, és sörözőt nyitott, így valósítva meg saját álmait.
A családunkban élt egy különleges rokon, nagymamám nővére, aki Bécsben lakott. Gyermekkoromban tőle tanultam meg, hogy a burzsoá réteg nem mindig a gonoszok soraiba tartozik, sőt, sokszor diszkrét bájjal és eleganciával rendelkeznek. Az ő életvitele világossá tette számomra, hogy a társadalmi egyenlőséget célzó rendszerek valóban működhetnek, és egy élhető közegben formálhatják az emberek mindennapjait. Köszönhetően neki, megismerkedtem a banán, narancs és ananász ízével, felfedeztem a lila tehenes táblacsokit, és a zeneszerző marcipángolyó csodáját is. Érdekes módon, a jó bizonyítványért kapott pénz, amely fényesen csillogott és furcsa nevű volt, számomra ugyanolyan titokzatosnak tűnt, mint a felnőttek zárt ajtók mögött zajló, félhalk beszélgetései, amelyekbe minket, gyerekeket sosem avattak be. Ezek a látogatások mindig izgalmas kalandot jelentettek számomra. Emlékszem, amikor először léptem be az Astoria szálló kávéházába, ahol apró ezüstkancsóból önthettem a nyugati vendégeknek a magyar földön nevelt tehenek krémes tejszínét. A mazsolával teli, vastagon porcukrozott kuglóf falatozása közben úgy éreztem, mintha egy életre kelt mesébe csöppentem volna, ahol minden falat egy újabb felfedezés ígéretével kecsegtetett.
Aztán elérkezett 89, utána pedig a kilencvenes évek. Ledőlt a berlini fal, amitől kezdve szabad volt a népáramlás bárhonnan bárhová. Mit kutyul a sors, összejöttem a kitántorgott, bécsi fiúval, akiből sosem lett magyar villamosmérnök, viszont a hegyeshalmi határig autózott értem, hogy előbb odaérhessek, mint a már akkor is rozoga, vasszagú, használhatatlan illemhelyű MÁV-szerelvény a Hauptbahnhofra, és aki felfedeztette velem a számomra addig csak mesebelinek tűnő, nyugati világot. Akkor még hittem a hazámban, és abban, hogy minden ember ott boldogulhat, ahol született, így hazacsalogattam a szőke herceget, és megpróbáltuk együtt, otthon. Az, hogy nem sikerült, nem a rendszer hibája volt.
Az utóbbi évek során egyre gyakrabban találom magam külföldön, különösen Bécsben. Ennek több oka is van: egyrészt beleszerettem a város hangulatába, másrészt pedig remek menekülési lehetőség az otthoni nyomasztó hétköznapok elől. Fontos számomra, hogy megőrizzem a kreatív energiámat, és sajgó szívvel tapasztalom, hogy a magyar valóság néha úgy tűnik, mintha kiszipolyozná az alkotói szellememet. A prágai vonatút csupán három órát vesz igénybe, így bőven van időm arra, hogy szemlélődjek, felfedezzem a tájat, figyeljem az emberek mozgását. Egy közösségi utazás különösen alkalmas arra, hogy új gondolatokkal gazdagodjak, és a bécsi megállómmal máris egy rendezettebb környezetben folytathatom a munkát, tisztább fejjel. Persze, a világban zajló feszültségek, különösképpen az orosz-ukrán háború és a Közel-Keleten tapasztalható állandó válság itt is érezhetőek. Az energiaárak növekedése miatt minden termék és szolgáltatás ára megugrott. A bevándorlás fokozódása miatt a helyi bécsiek már érzik, hogy szeretett városukban egyre nehezebb a megszokott életvitel. Az utcakép is megváltozott; vannak kerületek, ahol éjszaka egyedül nem tanácsos bolyongani. A belvárosban sok magyar kéregetővel találkozom, ami arra utal, hogy hazánk lakói közül sokan keresnek menedéket a nehézségek elől. A bécsi szociális védőháló ugyanakkor segít abban, hogy ne tűnjenek el a sötétbe.
Egyikük véleménye szerint Bécsben még hajléktalannak is jobb lenni, mint Magyarba' próbálkozni a tisztességes boldogulással.
A szakértők szerint mindenkinek jár a gondoskodás, különösen akkor, ha máshol nem találja meg azt. Bécs egy olyan város, amely alulról-felülről nyitott, nem csupán a szerencsétlen sorsúak számára jelentett kapuk megnyitását, hanem a közgondolkodás módjára is reflektál. Itt az emberek nem csupán egy lehetőséget kapnak, hanem egy olyan közösséghez tartozás érzését is, ahol mindenki megtalálhatja a helyét.
