A magyar közvetlenség sokkal kellemesebb élményt nyújt számomra, mint az angol udvariasság.

"Elindultam szép hazámbúl, híres kis Magyarországbúl, visszanéztem félutambúl, szememből a könny kicsordul", "Take me home, country roads, to the place, I belong" (Vigyetek haza, országutak; arra a helyre, ahová tartozom / ahol otthon vagyok). Melyik dal milyen húrokat penget meg benned? Melyek számodra annak a környezetnek a legfőbb ismérvei, amelyet John Denver klasszikus száma emleget: azé a környezetéi, ahova az ember tartozik? Hogyan jelentkezik nálad a honvágy, amikor az Egyesült Királyságban tartózkodsz, és mi hiányzik az ottani életedből, amikor itthon vagy? Mondható-e, hogy ott is otthonra, hazára találtál, vagy a sziget számodra végső soron mindig idegen marad? El tudod-e képzelni, hogy egyszer feladod ezt a mostani itt is, ott is életet, és a két ország közül kizárólagosan az egyiket vagy a másikat választod?

Mitől válik az otthon valódi otthonná? Talán attól a biztonságérzettől, amelyet a falak között tapasztalsz, és attól, hogy szabadon létezhetsz, aki valójában vagy. Fontos, hogy a barátaid körülötted legyenek, és hogy olyan terekben mozoghass, amelyek otthonosak számodra. Ahhoz pedig, hogy egy másik országban is megtaláld ezt az otthonosságot, elengedhetetlen a nyitottság, a rugalmasság és az adaptálódás képessége. Számomra Anglia lett a bázisom immár 17 éve, de ez a folyamat nem jöhetett volna létre anélkül, hogy egy mikrokultúrát építsek magam köré. Olyan barátokra találtam, akik kulturálisan közel állnak hozzám, zömmel magyarok, így színesítve a mentális teremet, amelyben élek. Ezt az állapotot némi lebegés és tudathasadás jellemzi, ami azt igényli, hogy folyamatosan egyensúlyozzak a két világ között. Szakmai identitásom Angliában formálódott, így angol szakemberként tekintek magamra, még akkor is, ha magyar páciensekkel dolgozom. Magyarországon a pszichoterapeuta cím jogi védelmét élvezi, és a magyar szakképzéshez kötődik, ezért a szakmai gyakorlatomat ennek megfelelően alakítom: az otthoni kompetenciáimat meghaladó eseteket nem vállalok el. Több mint egy évtizedes tapasztalatomat nemzetközi környezetben szereztem, ami a munkamódszeremben is tükröződik. További részletekért látogass el a koztespont.uk weboldalamra, ahol bővebben írok a hátteremről.

Itthonról elindulnom több okból sem volt nehéz. A közvetlen magyarázata ennek az, hogy az Egyesült Királyságba nem Magyar-, hanem - két év után - Észtországból költöztem, ahová egy kapcsolat vitt. De már jóval korábban, 17 éves koromban megkezdődött a "kiképzésem", amikor a katolikus Antióchia mozgalommal megjártam Ausztráliát, és megtapasztaltam, milyen könnyen szót tudok érteni egy számomra idegen kultúra fiataljaival. A családi hátterem is hozzásegített ahhoz, hogy ezt a helyzetet ne érezzem idegennek. Apám dunai hajósként Németország, Ausztria vizeit járta, és a szüleimnek gondjuk volt arra, hogy angol tagozatos iskolába járassanak. Az Egyesült Királyságban au-pairként már érettségi után is dolgoztam másfél éven át, aztán e minőségemben két-három éven át nyaranként visszajártam, majd miután a segítői irányra rátaláltam, egy évig gyakorlati orientációjú kórházi lelkigondozói képzésben vettem részt az USA-ban. 2002-től pszichológiai tanulmányokat folytattam otthon, majd Észtország és Anglia következett.

Ezek az állomások szorosan összefonódtak a belső utam keresésével, és minden új kezdetet egyfajta üres lapként éltem meg. Mindig is vonzott az "új élet" lehetősége, amely nem csupán egy pillanatra korlátozódott, hanem egy folyamatos folyamat volt. Ilyenkor elhagytam a megszokott kereteket, és új kihívásokba vágtam bele, legyen az szakmai vagy személyes szempontból. Pár évvel ezelőtt azonban egy erősebb vágy fogalmazódott meg bennem, hogy mélyebb kapcsolatot építsek Magyarországgal, és hidat képezzek a két világ között. Ez a vágy sebezhetővé tett, hiszen újra kellett gondolnom, ki vagyok én mint terapeuta, miközben egy másik rendszerbe is be kellett illeszkednem. Mégis úgy érzem, hogy éppen ez a rugalmasság és a folyamatos újrarendezés adja a munkám valódiságát. Az angliában eltöltött négy év, a holisztikus pszichoterapeuta-képzés igazi belső transzformációt hozott számomra, segítve a kibontakozásomat.

A honvágyra vonatkozó kérdésemre nem kaptam választ, és az eddigi megnyilvánulásaid alapján úgy érzem, hogy neked ez a téma nem okoz különösebb dilemmát. Mintha számodra az, hogy melyik országban tartózkodsz, nem lenne különösebb súlya, és úgy tűnik, hogy nem élsz meg semmiféle "zsilipelési" nehézséget.

Otthon vagyok Angliában is, Magyarországon is, de teljesen otthon egyik helyen sem vagyok. Szimpatikus számomra a kétlakiság. A szakmai hazám Anglia, de a magyar humort jobban értem, és jobban szeretem a magyar ételeket. Kedvelem az angol kedvességet, készségességet, vásárlóbarát szemléletet, de jobban esik a magyar közvetlenség, mint az angol udvariasság. Angliában gyakran tapasztalok felszínes, de nyugodt kommunikációt, míg Magyarországon az emberek sokszor feszültek, türelmetlenek. Egy apró példa: az angol boltokban a pénztáros el sem kezd a következő vevővel foglalkozni, míg te nyugodtan el nem pakolod, amit vettél, Magyarországon ezzel szemben a bolton kívülre kívánnak már attól a pillanattól kezdve, hogy fizettél. És mindenki rettenetesen siet, mintha az élete múlna azon az egy-két percen, amíg mögötted kell állnia a sorban. Angliában minden szabályozott, sőt túlszabályozott, míg otthon a "mindent megoldunk" attitűd jellemző, tehát rugalmasan el lehet térni a szabályoktól, ha a helyzet úgy kívánja. Mindkettőnek megvannak az előnyei is, a hátrányai is.

Több mint másfél évtizeddel ezelőtt döntöttem úgy, hogy Angliába költözöm, és ez a lépés mélyen megérintett. Az utazásom motivációi sokrétűek voltak; a kalandvágy, az új lehetőségek keresése és a szakmai fejlődés mind szerepet játszottak ebben a döntésben. Ugyanakkor a szívem mélyén ott volt az elhatározás, hogy a barátaimra és családomra is vigyázni fogok, és igyekszem fenntartani a kapcsolatainkat, hiszen az otthoni kötelékek rendkívül fontosak számomra. Az új élet lehetősége vonzó volt, de nem akartam teljesen elszakadni a gyökereimtől. Inkább úgy éreztem, hogy egy párhuzamos életet kezdek, ahol a múltam és az új élményeim egyaránt jelen vannak. Anglia számomra nem csupán egy új haza keresését jelentette, hanem egy lehetőséget a felfedezésre, a tanulásra és a személyes fejlődésre. A kiköltözés után a Magyarországról alkotott képem fokozatosan átalakult. Eleinte idealizáltam a hazámat, de ahogy távolabb kerültem, egyre inkább észrevettem a hiányosságokat és a lehetőségeket is, amelyek ott rejlenek. A távolság miatt a viszonyom a kultúrámmal és a szokásaimmal mélyebb lett; az otthon melege és a nosztalgia folyamatosan jelen volt a mindennapjaimban. Mostanában, amikor többet vagyok itthon, a döntéseim mögött sok szempont áll. Figyelembe veszem a családi kötelékeket, a baráti kapcsolatokat, és azt, hogy milyen élményekkel gazdagodhatok. Az otthon töltött idő nem csupán a régi emlékek felidézéséről szól, hanem arról is, hogy újra felfedezem a hazámat, és megpróbálom összekapcsolni a két világot, amelyben élek. Mindezek a tapasztalatok segítenek abban, hogy mindkét helyszínen otthon érezzem magam.

Eredetileg a munkavállalás és tapasztalatszerzés motivált, amikor elindultam Angliába, és azt hittem, hogy ez csak egy átmeneti állapot lesz. Azonban hamar rátaláltam a megfelelő közegre, a beilleszkedés zökkenőmentes volt, és a képzésem során rengeteg támogatást kaptam. Az emberközpontú megközelítés, amit tapasztaltam, megerősítette bennem, hogy valóban otthonra leltem Angliában. Aztán jött a Brexit, ami váratlanul ért; addig a brit uniós tagság miatt sokkal közelebb éreztem magam Magyarországhoz.

Engem sosem hatott meg az a fajta sértettség, ami sok külföldön élő embert jellemez a hazájukkal kapcsolatban, akik úgy érzik, otthon "nem kellettek". Számomra a két ország szakmai szempontból nem igazán összeegyeztethető: a nyelvezet különböző, és ez az utóbbi időszakban, mióta itthonról is fogadok pácienseket, olyan érzést kelt bennem, mintha Magyarország most már egyfajta külföld lenne.

Alapszakos tanulmányaimat hazai intézményben végeztem, majd a Sherwood Psychotherapy Training Institute-ban folytattam tanulmányaimat, ahol négy év alatt szereztem diplomát. Ez az időszak meglehetősen formáló hatással volt rám, hiszen a külföldi tapasztalatok új perspektívákat nyitottak meg, és mélyebb megértést adtak a pszichoterápiás munkáról. Az itthoni képzésem során alapvetően a teoretikus tudásra helyezték a hangsúlyt, míg a brit intézményben a gyakorlati alkalmazásra és az interaktív tanulásra fektettek nagyobb hangsúlyt. Az oktatás szemlélete is eltért: míg itthon a hagyományos, frontális oktatás volt a jellemző, odakint sokkal inkább a diákközpontú, együttműködésre épülő megközelítést tapasztaltam. Ezáltal nemcsak a tudásom bővült, hanem a kommunikációs és interperszonális készségeim is fejlődtek. A magyar egyetemi tapasztalataimat kint is tudtam kamatoztatni, hiszen a hazai képzés során szerzett elméleti tudás megalapozta a gyakorlati ismereteimet. A Nottinghamben tanultak segítettek abban, hogy más szemszögből lássam az itthoni szakemberek módszereit és felfogását. Észrevettem, hogy a különböző megközelítések és elvárások gazdagítják a szakmai diskurzust, ugyanakkor néha nehézségeket is okozhatnak, hiszen a brit normákhoz való alkalmazkodás során eltávolodhat az ember az otthoni kontextustól. A tapasztalataim révén úgy érzem, hogy bizonyos szempontból egyedi perspektívát képviselek majd itthon, amelyben a brit szemlélet és a magyar hagyományok egyaránt jelen vannak. Ez a kettősség gazdagíthatja a szakmai közéletet, ugyanakkor kihívásokkal is járhat, mivel a két kultúra normái néha ütközhetnek. Azonban hiszek abban, hogy ez a sokszínűség hozzájárul a fejlődésemhez és a szakmai gyakorlatomhoz is.

Az Egyesült Királyságban részt vettem egy integratív pszichoterapeuta-képzésen, amely rendkívül gazdag és sokszínű élményt nyújtott számomra. Az elméleti ismeretek elsajátítása, a módszertanok mélyreható tanulmányozása, valamint a gyakorlati tapasztalatok megszerzése mind egyidejűleg zajlottak. Az önismereti munka, az esettanulmányok elemzése, az önreflexió és a szupervízió mind hozzájárultak a fejlődésemhez. A csoportos foglalkozások során, ahol tíz-tizenöt fős létszámban dolgoztunk, mindenki számára személyre szabott figyelem jutott, ami lehetővé tette számomra a mélyebb kapcsolódást a tanult anyaghoz. Ez a folyamat nem csupán szakmai tudást adott, hanem jelentős mértékben formálta a személyiségemet is.

A magyar oktatási rendszer sajátos felépítése révén strukturáltabb és szakaszosabb megközelítést kínál. Például a pszichológia mesterszakja olyan tudásbázist biztosít, amely lehetővé teszi a hallgatók számára, hogy később különböző irányokba induljanak el. Legyen szó tudományos karrierépítésről, tanácsadói munkáról, klinikai gyakorlatról vagy pszichoterápiás tevékenységről, ez a rendszer rugalmassága különösen értékes lehet azok számára, akik még keresik a számukra legmegfelelőbb szakmai utat. Ezzel szemben az Egyesült Királyságban és számos más országban már az alapképzés szintjén elérhető a specializáció, ami mélyebb gyakorlati tapasztalatokat nyújt, de ugyanakkor korlátozza a későbbi irányváltoztatás lehetőségeit.

Úgy tapasztaltam, hogy Angliában nagy hangsúlyt helyeznek a kapcsolati jelenlétre, az empátiára és a terapeutai személyiség formálására. Magyarországon a terápiás munka erősen kötődik a pszichológusi vagy az orvosi alapképzettséghez, és ez intézményi szinten is szabályozott. Ennek vannak előnyei, például az, hogy átláthatóbb a rendszer és jól körülhatároltak a jogosultságok.

Számos nyugat- és észak-európai országban - például Ausztriában, (a 2020-as reform óta) Németországban, Svédországban vagy az Egyesült Királyságban - a pszichoterápia önálló szakma saját kompetenciakerettel. Ezekben az országokban többnyire elfogadott, hogy pszichoterapeutává válni nem kizárólag pszichológiai háttérrel lehet, hanem akár humán területről - például a szociális munka, a filozófia vagy a pedagógia irányából érkezve - is, feltéve, hogy a képzés megfelelően fejleszti a módszerspecifikus tudást, a terápiás készségeket és az önismeretet.

Ez a szöveg egy alapvető szemléleti eltérésre világít rá: itthon a pszichológia oktatása jellemzően tudományos keretek között, medikalizált megközelítéssel zajlik. A hazai pszichoterapeuta-képzésben persze fontos szerepet játszik a kapcsolati dinamika és az integráció, de az angolszász országokban ezek a fogalmak már a képzési folyamat korai szakaszában szervesebben jelen vannak. Ennek következményeként Magyarországon a pszichológia mesterdiploma megszerzése után általában további, módszerspecifikus képzések elvégzése szükséges, mivel a mesterképzés önmagában nem mindig garantálja a pszichoterápiás vagy tanácsadási kompetenciák megszerzését.

Az Egyesült Királyság területén a pszichoterápiás és tanácsadói szolgáltatások sokkal inkább elérhetőek a lakosság számára. Bár a magánszolgáltatások nem éppen pénztárcabarátok, a helyzetet kedvezően befolyásolják különféle civil szervezetek, jótékonysági alapítványok és közösségi programok, valamint az állami egészségügyi rendszer, amelyek lehetővé teszik, hogy az emberek ingyenesen vagy minimális költséggel jussanak hozzá ezekhez a szolgáltatásokhoz. E megoldások nemcsak a kliensek számára előnyösek, hanem a fiatal szakembereknek is, mivel lehetőséget biztosítanak számukra, hogy értékes tapasztalatokat gyűjtsenek.

Magyarországon jövőbeli irány lehet, hogy a szakmai jogosultságok megítélésében a végzettségek mellett nagyobb szerepet kapjanak a gyakorlatban bizonyított kompetenciák is.

A brit és magyar páciensek közötti különbségek figyelembevételénél számos aspektust érdemes megemlíteni. A brit páciensek általában közvetlenebbül kommunikálnak, nyitottabbak a kérdésekre, és gyakran tájékozottabbak a saját egészségi állapotukkal kapcsolatban. Emellett a brit egészségügyi rendszer, amely a háziorvosi modellre épül, hozzájárul ahhoz, hogy a páciensek aktívan részt vegyenek a döntéshozatalban. Ezzel szemben a magyar páciensek gyakran hajlamosak a hierarchikus orvos-beteg kapcsolatot előnyben részesíteni, és sok esetben kevésbé mernek kérdezni vagy kifejezni a véleményüket. A magyar egészségügyi rendszerben a páciensek néha passzívabb szerepet játszanak, ami a kommunikációs stílusukban is megmutatkozik. A környezetem, legyen az brit vagy magyar, jelentősen befolyásolja a munkámat. A brit közegben például nagyobb hangsúly van a páciensek önállóságára és a közvetlen dialógusra, ami ösztönöz arra, hogy támogassam a pácienseimet az aktív részvételben. Magyarországon viszont gyakran több időt kell szánnom arra, hogy a pácienseim bizalmát elnyerjem, és arra ösztönözzem őket, hogy nyissanak a kérdések felé. Összességében mindkét kultúrában különböző kihívások és lehetőségek rejlenek, amelyeket folyamatosan figyelembe kell venni a páciensekkel való interakció során.

Fontos, hogy terapeutaként mindig tisztában legyél annak az országnak a kulturális jellemzőivel, amelyben működsz. Angliában és Magyarországon például tapasztalatom szerint más a pacing, azaz a terápiás ritmus, haladási ütem: a brit pácienseknek gyakran több időre van szükségük a bizalom kialakulásához, mert a szociális szelf (társas én - a szerk.) ott "hosszabb".

A tíz év alatt, amióta az Egyesült Királyságban élek, sok minden megváltozott bennem. A brit kultúra hatására képes voltam alkalmazni a nyitottságot és a toleranciát, amelyek az angol társadalom alapértékei. Az angol humor, a közvetlenség és a szociális interakciók dinamikája is mélyen beleivódott a mindennapjaimba. Ugyanakkor, a magyar gyökereim sosem tűntek el. A családi értékek, a szorgalom és a kitartás, amelyekre gyerekként tanítottak, olyan erős alapként szolgáltak, hogy ezek nélkül más ember lennék. Ha a magyar karakterjegyek, mint a mély érzelmi kötődés a családomhoz és a hagyományokhoz, vagy a kreatív problémamegoldás, megváltoznának, valószínűleg elveszíteném azt a belső motivációt és identitást, amely segített a nehéz helyzetekben is helytállni. A magyar mentalitás, amely a közösség iránti elköteleződést és a nehézségekkel szembeni ellenállást hangsúlyozza, szintén hozzájárult ahhoz, hogy sikeresen navigáljak az angol környezetben. A gyermekkori és tinédzserkori tapasztalataim Magyarországon, mint a tanulás iránti szenvedély és a szociális kapcsolatok kiépítése, kulcsszerepet játszottak abban, hogy sikeres legyek kint. Az ottani oktatás és a közösségi élmények formálták a gondolkodásmódomat, és arra ösztönöztek, hogy mindig keressek új kihívásokat, miközben hű maradok önmagamhoz.

A magyar gyökereim mindig is központi szerepet játszottak az életemben, de az identitásom egy globális dimenziót ölel fel. Ahogyan már említettem, úgy tűnik, hogy az élet minden eseménye és kihívása egy irányba terelt, folyamatosan növelve az alkalmazkodóképességemet. Ez különösen előnyös egy olyan multikulturális környezetben, mint az Egyesült Királyság. Az, hogy küzdeni tudok, kreatívan keresem a legjobb megoldásokat, és mindig találékonynak igyekszem lenni, számomra végső soron mélyen magyar értékeket tükröz.

Az Egyesült Államokban és Észtországban eltöltött időm során, valamint a tengerentúlon kórházi lelkigondozóként végzett munkám révén rengeteg tapasztalatot szereztem, amelyek gazdagították a lelki egészség és az életkrízisekkel való megküzdés terén szerzett tudásomat. Az amerikai kultúrára jellemző vallásosság különleges dimenziót adott a kórházi környezetnek, ahol sokszor a hit és a spirituális értékek segítettek a betegeknek a nehéz pillanatokban. Az egyházi fenntartású kórházban végzett munkám során megtapasztaltam, hogy a spirituális támogatás milyen mélyreható hatással lehet a gyógyulásra. Sokan kerestek vigaszt a hitükben, és a lelki gondozás során lehetőségem nyílt arra, hogy a hit és a remény erejét segítsem a páciensek életébe integrálni. A nehéz élethelyzetekben szenvedők támogatása során megtanultam, hogy a figyelem és az empátia kulcsfontosságú. Az emberek gyakran nemcsak fizikai, hanem lelki fájdalmakkal is küzdenek, és a megértés, valamint a jelenlét sokszor többet jelent, mint bármilyen konkrét tanács vagy megoldás. Az én feladatom nem csupán a lelki támogatás nyújtása volt, hanem az is, hogy segítsem őket abban, hogy saját erejüket és belső forrásaikat felfedezzék, amelyek segíthetnek a krízis idején. A lelkigondozás és a terápia viszonyát tekintve úgy vélem, hogy bár mindkettő a lelki egészséggel foglalkozik, eltérő céllal és megközelítéssel működik. A lelkigondozás inkább a spirituális dimenzióra fókuszál, segítve az embereket abban, hogy a hitük és a közösségük erejét kihasználva találjanak utat a nehézségeikből. Ezzel szemben a terápia gyakran a pszichológiai aspektusokra összpontosít, célja a mentális egészség javítása, a problémák feltárása és a megoldások keresése. Míg a lelkigondozás a jelenlét és a támogatás fontosságára helyezi a hangsúlyt, a terápia eszközei között szerepelnek a különböző pszichológiai technikák és módszerek. Mindkettő értékes, és sok esetben kiegészítik egymást, segítve az egyént a teljes körű gyógyulás felé vezető úton.

A lelkigondozás és a terápia külön területek, de van köztük átfedés. A lelkigondozás gyakran spirituális vagy közösségi kontextusban történik, és inkább támogatás, mint mélyreható pszichológiai munka. A terápia ezzel szemben módszerspecifikus, és mély önreflexiót igényel. Fontosnak tartom, hogy ne keverjük össze a kettőt, de ne is állítsuk őket szembe. Mindkettő kapcsolatra épül, és a határok tudatos kezelése mellett akár ki is egészíthetik is egymást. A lényeg az, hogy a szakember tisztában legyen a kompetenciáival, és azzal is, hogy az adott kontextusban mit jelent a hitelesség, a felelősség és a segítő szerep.

Az észteket számomra olyan embereknek tűnnek, akik a saját érzelmeiket inkább magukban tartják, és az önkontrolljuk rendkívül fejlett. Ezzel szemben a magyarok sokkal kifejezőbben élik meg az érzéseiket. Az észtek higgadtsága és tartózkodása számomra a magyar temperamentummal szemben a jellemük szövetét alkotja. Mik voltak a te tapasztalataid az észtekkel kapcsolatban?

Észtország különleges éghajlati viszonyai miatt az év felében sötétség és hideg uralkodik, míg a másik felében a napfény szinte folyamatosan beragyogja a tájat. Ez a drámai váltakozás az emberek életmódjára is hatással van; a "téli álom" utáni időszakban sokszor újraélednek, és ez a friss energia gyakran új életek, gyermekek születéséhez vezet. Az ország területe hatalmas, hiszen csaknem fél Magyarországnyi nagyságú, de mindössze másfél millió lakos él itt, ami a társadalmi interakciók távolságtartó jellegét is tükrözi. Érdekes, hogy Észtországban az online terápiás lehetőségek jóval szélesebb körben elérhetőek, mint nálunk, és az emberek gyakran intéznek ügyeket az otthon kényelméből, a digitális térben. Ez a fajta digitális tudatosság és önállóság mély hatással volt rám, és formálta az online térben végzett munkámat is. Az észt mentalitás és innovációs szemlélet inspirálóan hatott, és új perspektívákat nyitott meg számomra.

Többször, különböző országokban kezdtél új életet, mindig gazdagabb tapasztalatokkal és mélyebb önismerettel a tarsolyodban. Mi adja neked ezt a folyamatos lendületet és erőt? Mi rejtőzik a háttérben, ami támogatja az utadat? Akárhol is folytattad eddigi pályafutásodat – sőt, még az időszakos hazatéréseid alatt is – mindig új kihívásokkal kellett szembenézned. Míg azok, akik egy helyben maradnak, mindig ugyanazzal a kapcsolati hálóval és háttérrel rendelkeznek, neked minden alkalommal új környezetekkel és helyzetekkel kellett megküzdened, saját erődből kell megoldásokat találnod. Ez visszavezet minket az első kérdéshez: mi segít abban, hogy egy-egy országot mindig a magadénak érezz, és a terveid megvalósítására alkalmas közegnek tekints? Milyen belső motivációk vagy külső tényezők inspirálnak abban, hogy a változásokat lehetőségként éld meg?

Az újrakezdések sorozata számomra lelki értelemben állandó hazafelé tartó út. És amikor ezt az utat Magyarország felé teszem meg, az mindig mintha a leginkább önazonos részem felé vinne, amely csak a szülőhazámban tud igazán megszólalni, friss levegőhöz jutni. Ám az otthonérzést egyre kevésbé földrajzilag, mint kapcsolatilag és értékrendileg értem, ezért lehet számomra egyszerre otthon Anglia és Magyarország is.